Nyilván mindenki, aki kettessel átment matekból már kiszámította, hogy Léna fél éve idekint van és nődögél, nekem viszont kétgyerekes anyaként - durva kifejezéssel egyedülállónak érzem magam, hiszen az apjuk annyit dolgozik és utazott, főleg tavasszal, hogy a jelző nem túlzás - az időm valahogy elfogyott. De majd felveszem a fonalat, ígérem.
Tehát vizsgálatok és terhesgondozás. Kezdjük azzal az egy mondattal, amin teljesen kiakadtam, amikor egy szép napon beslattyogtam egy charlottenburgi rendelőbe időpontot kérni terhesgondozásra:
- Nem tudja, hogy Berlinben nyáron nem javasolt teherbe esni?
Nyilván látták rajtam a megrökönyödött arckifejezést, a két recepciós bánatosan csóválta a fejét, majd megállapították, biztos külföldi vagyok, hiszen ezek szerint ez itt egy íratlan szabály és a bennszülöttek teljesen tisztában vannak ezzel. Illetve helyesbítenék így: a főváros AB körzetén belül élő echte berlini nők tisztában vannak ezzel. Amikor a huszadik rendelőből is így jöttem ki, a negyvenedik elutasító e-mail is megérkezett és a harmincadik telefon is azt mondta be, hogy a nyári szünet miatt majd 3 hét múlva nyitnak ki újra....káromkodtam egy cifrát. Hogy szépen és nőiesen fejezzem ki magam.
Nincs olyan orvoskereső alkalmazás, amit ne töltöttem volna le és hát persze hogy az ember lánya szűri is a dokikat, hiszen aki mondjuk 2 csillagot kap 100 értékelésből 96-szor, ott valami nem stimmel és a francnak van kedve még azon is rágódni és aggódni külföldön, hogy a doki mikor szúr el valamit. Így kerültem Berlin Mitte városrészéből Marzahnba, ami barátok közt és alsóhangon is máfél óra utazás volt. Dr. Bergerért viszont megérte utazni...na jó, a 38.héten már egyáltalán nem gondoltam így (nem a kvalitásai, hanem az én egyre fokozódó nyűgjeim, bajaim, óriáshasam miatt), de előtte igen. Talán az is közrejátszott, hogy az utolsó 10 e-mailbe már beleírtam, hogy külföldiként egyszerűen nem tudom, hogyan, merre tovább és ő, mint szintén kelet-európai személyesen válaszolt, hogy időpont nélkül menjek el hozzá, megvizsgál, megbeszéljük, mik a teendők. Vetettünk egy pillantást Berlin térképére és azért elhűltünk, hogy ez kéthetente, de még eleinte havonta sem lesz egy kellemes menet, értsd U-Bahn, 1 óra S-Bahn, átszállások....de az idő sürgetett. Előtte a 8. héten voltam először orvosnál (Dániellel már az 5. héten rohantam, mint az őrült, de második gyerek ugye, kicsit helyrebillen anyuka fejében egy-két dolog), akkor épp otthon voltunk, így ahhoz a dokihoz mentem, akinél Dániel született. Minden rendben volt, uh-n is, bár megállapította, hogy ez a kis embrió bizony ugyan nem 8 hetes, hanem sokkal nagyobb és egyébként is nagyon bátor vagyok, hogy mindezt külföldön élve bevállalom. Itt azért én is csak néztem, hogy ugyan miért, hát nem az Amazonas mélyén készülök szülni egy sámán jelenlétében, hanem Németországban, de doki szerint - aki szerintem kissé paranoiás lett az évek alatt - ez nagy bátorságra vall. Hát jó, ezek szerint bátor vagyok, ilyet se mondtak rám előtte soha :D Tehát bátran utaztam el az első berlini vizsgálatra, kezemben szorongatva a magyar uh fotót, hogy be tudjam mutatni, azért mégsem most járok először szülésznél, hiszen ekkor már a 11. hétben voltam.
Vártam másfél órát mire sorra kerültem és marhára izgultam. Az ember lánya mégis "kűűűűfőőődiül" mondja el a gondját, baját, sorolja el, mi volt előtte, hogy szült estébé. Hát szégyen ide vagy oda, utána kellett néznem, Dániel hány centi, hány kiló volt, mert a 6 és fél év alatt ezt biza elfelejtettem. (pironkodik) Meg ott volt még az a dolog is, hogy Dr. Berger NŐ, nekem pedig soha nem volt női nőgyógyászom. A franc se tudja, hogy Magyarországon miért nem megy több nő erre a területre, én úton-útfélen csak pasikkal találkoztam, pedig nőnek mesélni szüléssel, női dolgokkal kapcsolatos gondokról sokkal JOBB. Berger doktornő pedig egy elképesztő jókedélyű, aranyos orvos volt, aki egyből letegezett, megbeszéltük, hogy mennyire szereti Magyarországot, mivel Moldáviában született és gyerekkorában sokat utaztak Budapestre, milyen a külföli lét, amit ő is át tud érezni, hiszen "csak" 12 éve jött Berlinbe. Jó sok hasznos tippel látott el és nem sajnálta az időt, akkurátusan mindent felsorolt, mikor, hova kell menni, kit kell keresni. Elsőként máris kaptam beutalót a 12. hetes ultrahangra. Mielőtt valaki azt gondolná, hogy sallala bemegyünk egy központi rendelőbe és elvégzik a vizsgálatot, vérvételt, annak szólok, hogy neeeeeem, itt ezek a dolgok nem így működnek. Keresni kell olyat, aki egyáltalán jogosult erre DEGUM vizsgával, rendelkezik rendelővel ÉS kapacitással, hogy anyuka odamenjen. Tehát kezdődött előről az internetes keresgélés időszaka. Az első három dokiról lepattantam - mert a doktornő is megállapította, hogy gyermek sokkal nagyobb, mint az utolsó menstruációból számított terhességi kor, így sietni is kellett, hogy beleférjünk a hetekbe - a tizedik a vizsgálat előtt egy nappal küldött visszamondoó e-mailt és amikor már lábon kihordtam a sorrendben kábé huszadik ideösszeroppanásomat, rátaláltam Dr. Hese-re. Dr. Hese egy kétméteres, ősz, 150 kilós, elképesztő mérgesen néző úriember volt, szegény Dániel egy pillanatra meg is állt az ajtóban. (kis kitérő: mivel Dániel akkor fejezte be az ovit, ezért apa hiányában mindenhova ő jött velem, tehát bizton állíthatom, többet látta a tesóját ultrahangon és több vérvételnél asszisztált, mint bárki) De Dr. Hese-ről kiderült, hogy szinte a legjobb a szakmájában és innentől baromira nem érdekelt, hogy néz (le rám), az első másodperctől látszott rajta, hogy érti a dolgát. Kereken negyven (!!!!!) percet voltam bent nála - Dánielnél az asszisztens csinálta a vizsgálatot és asszem 10 perc volt levetkőzéssel és felöltözéssel együtt - ezalatt pedig a baba utolsó milliméterét is átnézte, mindent türelmesen elmagyarázott, megmért, kiszínezett, kinagyított, 4D-zett (Dániel ekkor ájult el, mennyire cuki a tesója már most) és megnyugtatott, hogy a vizsgálata alapján minden oké, de legyen vérvétel is. Lett. Nagyfiam mellettem állt és orvosi precízséggel segített a nagyon kedves nővérnek, akit egyáltalán nem idegesített, hogy egy hatéves orvost játszik mellette és ő szeretné anya kezére rátenni a ragasztócsíkot, de jobb lett volna, ha vért is ő vesz.....:-)

Ott hagytam tehát abba, hogy itt álltam/voltam Berlin kellős közepén terhesen és nagy naivan arra gondoltam, az egész ellátás, terhesgondozás ugyanúgy működik mint otthon. Kényelmesen. Na jó, kicsit sok a vérvétel, de ennyi belefér, legalábbis valami ilyesmi emlékeim voltak 7 évvel (úristen...) ezelőttről.
De kicsit még hadd forgassam vissza az idő kerekét.

Dániel nagyon-nagyon szeretett volna tesót. Amikor kisebb volt, én nem akartam, rossz emlékeim voltak (Dániel műtéte 5 hetesen, borzasztó kemény és nehéz szülés stb.), elkezdtem dolgozni, jól ment és bevallom őszintén, eszem ágában sem volt újra otthon dekkolni. Rengeteget utaztunk, élveztük, hogy őt is be lehet vonni már egy csomó mindenbe. Én nem állítom, hogy ez a hozzáállás a helyes, meghallgattam mindenki véleményét a másik oldalról is, mert ezt tartom jónak, de nem nagyon érdekelt. Minden család más, minden anya más és még lehetne sorolni az egészet napestig, lényeg a lényeg, számomra nem volt opció a kis korkülönbség. Az élet aztán úgy hozta, hogy bekerültem egy multi vállalathoz, arra a pozícióra, ahová mindig is vágytam. Megtapasztaltam, milyen sokat dolgozni, sok pénzért, milyen, amikor nincs idő a családra és még jobban megérett bennem a gondolat, hogy második gyerek nem lesz, hiszen azzal az eggyel is alig tudtam foglalkozni. Ez sajnálatos, nem követendő példa és valahol nagyon jól mutatja, hogy a karrierépítés-gyereknevelés-egészséges családi élet minta nem egyszerű. Nem csak Magyarországon, sehol máshol a világban. Minden tiszteletem azoké - mert nem egyet ismerek - akik ezt meg tudták oldani, bár hozzáteszem, vért izzadtak és ezt ők mondták, nem én állítom. Közben pedig folyamatosan ott volt valahol hátul az agyamban, hogy én is egyke vagyok, nem is tetszett soha és ha mi már nem leszünk, igenis legyen valaki, akire Dániel számíthat, akinek ugyanazok a szülei, mint neki. De azt is tudtam/tudtuk, hogy ha nem történik valami (például nem lépek ki a cégtől és váltok munkahelyet), akkor így marad minden a fentebb leírtak miatt. Aztán jött Berlin. Volt két napunk arra, hogy átragjunk mindent, mit adunk fel, mit nyerünk, nyerünk-e ezzel eygáltalán valamit. Közben a háttérben ugye vizsgálatokra jártam, hol Pestre, hol Győrbe, egy marék gyógyszert szedtem, köztük szteroidot is és persze súlykoltam magamba, hogy okkal van ez, lehet változtatni rajta, minden jobb lesz....amit az ember lassan egy év után kezd feladni. Végül a történet végkifejlete már ismerős, pakoltunk, jöttünk, mert mindketten úgy láttuk, eljött az idő, hogy kicsit kipróbáljuk magunkat más közegben, más emberek között és mert abban is biztosak voltunk, hogy nekem hamar és drasztikusan kell lépnem a munkahelyem miatt. Máskülönben kezdtem volna magam meggyőzni, hogy deeee, jó ez, kell ez, de hát nincsenek anyagi gondjaink, két autónk van, házunk...stb...stb...ismerem magam. Hogy így utólag nézve mennyire érte meg a dolog, annak két vetülete van. Miattam, az egészségem miatt megérte. A másik oldalon viszont ott van az, hogy most nem én dolgozom sokat, hanem a férjem és saját bőrén tapasztalja, milyen az, amikor nincs szabadidő. Dániel helyzetére most azért nem térek ki részletesebben, mert ennek egy külön posztot szánok, remélem, lesz időm rá valamikor a közeljövőben. 

Tehát itt voltunk, gondolkodtunk, mérlegeltünk és arra jutottunk, hogy ha van megfelelő időpont a második babára, akkor az most jött el. (Kisördög persze megint előjött, dehát dolgozni akarok, én is ki akarom magam próbálni külföldön, mi az, hogy én nem tehetem) Előzmények köztudottak, ha sikerül az orvosok várakozásai ellenére, akkor sikerül, ha nem, akkor így hozta az élet. És sikerült. Léna, mert hogy immár teljesen biztos, hogy kislányunk, Dánielnek pedig kishúga lesz jönni szeretett volna. 

Dánielnek persze nem mondtuk el azonnal, még mi is csak ízlelgettük a dolgot, én küzdöttem a totál más terhességgel, a hányingerrel és neeeeem, az én esetemben nem csak reggeli rosszullétek voltak, hanem úgy egész naposak. Nyáron utaztunk hosszabb időre haza, három hétre, emlékszem akkor, a hazautazásunk utáni első nap reggelén hívtuk oda Dánielt, hogy valamit mondani szeretnénk neki. Ő volt az első, aki megtudta, el is sírta magát. Nem bánatában, hanem mert annyira vágyott már tesóra. Na, ott és akkor tudtam, hogy igenis jó, hogy megpróbáltuk és igenis jó, hogy így alakult minden és talán ott, akkor tudtam először igazán megkönnyebbülni és örülni. Azóta pedig a Kijálylány fejlődik, növekszik, legutóbb péládul így nézett ki:

The Big Brother

Szóval az úgy volt, hogy.....hol is kezdjem. Á, nem körítek nagy feneket neki, belecsapok a lecsóba: Dani nagytesó lesz
<3 p="">
Mondjuk minket lepett meg a helyzet a legjobban, mert hogy erre nem számítottunk. Legalábbis azok után, hogy a tavalyelőtti műtétem, a rengeteg gyógyszer, a rendszertelen menstruáció és peteérés, valamint az immunológiai problémák miatt a dokik nem sok jóval bíztattak. Se a nőgyógyászom, se az immunológusom. Próbálkoztunk mi, de aztán a sokadik kidobott egycsíkos teszt után fejben teljesen feladtam az egész tesókérdést és berendezkedtem arra, hogy hármasban leszünk, tök jó ez így, utazunk majd sokat, élvezzük berlini életünket, elmegyek dolgozni (bőszen nézegettem is a hirdetéseket, frissítettem az önéletrajzom) és szépen kinéztünk télre egy hajóutat magunknak....
Aztán a történet úgy folytatódott, hogy Dániellel ovi után egyszer bementünk egy mekibe, hogy egyen csirkefalatokat, én meg gondoltam, nyomok egy hambit, ha már ott vagyunk. (nem, nekem nincs lelkiismeret-furdalásom, hogy kéthavonta egyszer mekibe viszem a gyereket) Hambi kibont, Dániel kajája kibont, aztán vissza is csomagoltam azzal a lendülettel. Valami olyan mértékű hányinger jött rám, hogy szegény gyerek szinte megijedt, mi van az anyjával, akinek eddig semmi baja nem volt. Na, itt kezdett el gyanús lenni a dolog, de akkor már abban a fázisban voltam, hogy majd ha késik pár hetet, akkor esetleg talán hajlandó vagyok venni egy tesztet. Az el nem fogyasztott vacsorám után azért mégsem hagyott nyugodni a helyzet és másnap beslattyogtam egy drogériába. Levettem az első utamba kerülő pár eurós tesztet a polcról és úgy voltam vele, ha baba van, akkor jöhet a délutáni pisi is, ki fogja mutatni (Dánielnél se a reggeliből néztem). És így lett, hogy délután 5-kor 0,05 mp alatt olyan kétcsíkos tesztet produkáltam, hogy öröm volt nézni. Illetve nem volt öröm. Bennem az aggodalom, a meglepetés, a kétségbeesés minden fajtája lejátszódott, forgatókönyvek százait pörgettem le magamban, hogy ez most akkor mi, hogyan, merre. Szóval ez a terhességem nagyon másképp kezdődött, mint Dániellel. Nyilván ebben az is közrejátszott, hogy az utóbbi két évben annyi fájdalmat, orvosi kezelést, kivizsgálást éltem át/meg, olyan nagy változás következett be az életünkben, ami most valahogy elnyomta az öröm-bódottá-hormonokat és kicsit realistábban és racionálisabb gondolkodással tartottam a kezemben a tesztemet. Persze utána szántam-bántam, hogy szegény kis zigóta alig helyezkedett el, az anyja meg ilyen gondolatokkal küzd, de tényleg nem magamat kezdtem el sajnálni, hanem hogy mi lesz vele, van-e a gyógyszereknek olyan mellékhatása, ami még most is tarthat stb, stb.
De hagyjuk a negatív dolgokat, jöjjenek a jó hírek: Baby Nr2. tökéletesen van, túl vagyunk a 12. héten, illetve már 13+2-re írtak át, mivel sokkal nagyobb és fejlettebb az utolsó menstruációtól számolt korához képest. Nyilván azért, mivel a peteérésem totál rendszertelen volt és inkább korai volt mindig, a középidőtől én a műtétem után elbúcsúztam.
A német, illetve mindig ki kell hangsúlyoznom, berlini terhesgondozás nem egyszerű mutatvány, majd írok róla, hátha egyszer egy sorstárs ide keveredik és próbál majd kiigazodni az itteni útvesztőben.
Stay tuned.....

A fejezet címe: beszoktatás

Dani ovis, német ovis. Jövőre is az lesz, mivel úgy gondoltuk az óvónőkkel egyetértésben, hogy pár hónap kevés neki ahhoz, hogy megtanulja a nyelvet, főleg, hogy ebben nekünk benne lesz egy három hetes otthon tartózkodás. Nem  abban kételkedünk, hogy nem menne neki, de ismerjük és tudjuk, hogy maximalista, a végletekig tökéletesen akar mindenhol teljesíteni, így adunk neki elég időt ahhoz, hogy a suli ezen a nyelven (is) menjen neki. Otthon magántanulóként elkezdi az egyik általános iskolát, már gyakorolgatunk vele bőszen, nem féltem, menni fog neki. Nekem újra kell tanulnom az írást :-))))), met rájöttem, egyszerűen nem tudok szépen, lassan írni, csak gyorsan és baromi csúnyán :-D

Ovi és beszoktatás: vannak olyan dolgok, amikkel maximálisan egyetértek és ezerszer jobbnak tartom, mint otthon, és vannak természetesen olyan dolgok is, amiket nem értek, furcsállok és Magyarországon sokkal jobb volt. DE, amit most leírok, az Berlinre vonatkozik, azon belül is egy bizonyos ovira és még pontosabban a mi gyerekünkre.
Dániel az egyetlen gyerek a csoportban, aki nem beszél németül, mert bár vannak örmény, bolgár, román származású kiscsajok és -pasik, ők már itt születtek és ha az ember nem tudná, melyik országból érkezett anno a család, nem lehetne megmondani róluk, hogy külföldiek. Sírás az első két napon volt, nem is kicsi. A világ legszarabb anyjának éreztem magam (ezt az érzést nem tudom, mikor fogom kinőni), a föld középpontjáig el tudtam volna ásni magam reggelente, amiért "ezt teszem" a gyerekemmel. Valahol belül tudom, hogy ő 5 perc után elrohan játszani, mintha mi sem történt volna....nem egyszer fordult elő azóta, hogy amikor érte mentem, össze se tudtam szedni, mert épp csocsózott és meccset megzavarni főben járó bűn.

Az óvónénik nem olyanok, mint otthon. Közel sem. Egy német és egy anyanyelvi spanyol néni van velük, magától értetődően az egyik spanyolul, a másik németül beszél hozzájuk. Ez tökéletes, Dániel egy csomó spanyol kifejezést tud, ért, használ és ugyanígy van a némettel is, bár erre kitérek később. Aranyosak, kedvesek, de elképesztő távolságtartók. Értem én, egy falusi ovihoz vagyunk szokva, de a poroszos magatartás itt még inkább előjön. Nullkomanix szeretgetés, simi, ölbe vétel. Dánielnek ez hiányzik, mert otthon mindebben része volt és igényelte is. Nem ült senkinek az ölében egész nap, de néha-néha nagyon is jó volt Erika nénihez, vagy Andi nénihez, vagy Viki nénihez odabújni. Itt a 6 évesek már kész felnőttnek számítanak, ami odáig rendben van, hogy ők terítenek maguknak, a koszos tányérokat, poharakat be kell vinni a szakács bácsihoz (ez nekem nagyon tetszik, hogy külön szakács van), de azért véleményem szerint nem szakadna le egyikük keze sem, ha olykor-olykor megszeretgetnék őket. Az első napon is azzal kezdtek, hogy OK, hát ugyan volt arról szó, hogy beszoktatás és hogy az anyukák itt szoktak maradni, de gyorsítsuk meg a folyamatot, járt már oviba a kisfiú, menjek is el most azonnal. A hüledezéstől szikrát se kaptam, a gyerek hüppögött mellettem, tehát megmondtam az óvónőnek, hogy egyáltalán nem erről volt szó, én legalább az első napon igenis itt maradok, szeretném látni, kik a csoporttársai, hogy zajilk egy nap. Tehát ami a jól csengő pedagógiai programban le volt írva, miszerint fokozatos beszoktatás, anyuka hospitáljon...estébé, estébé...abból egy kukk nem valósult meg. Oké, értem, hogy ha én ott vagyok, akkor a gyerek a szoknyám mellett van/lenne egész nap, de ez a mi esetünkben akkor sem működött. Így végül megadták magukat és egyáltalán nem bánom, hogy a sarkamra álltam. Biztos van olyan kisgyerek, aki önjáró már az első fél órában, Dániel nem ilyen. Így erre kaptak egy mínuszt, mert ez egyáltalán nem gyermekre szabott beszoktatás, holott a csoport kicsi, 13 fős (otthon 32-en voltak) és pont emiatt írták, hogy mindez megvalósítható.
Ez az ovi - de idézhetnék más itteni anyukát is - egy gyermekmegőrző. Na jó, ez így ebben a formában lehet, hogy kemény megfogalmazás, igyekszem definiálni. Ez is egy olyan dolog, amire lehet van, aki azt mondja, a gyerek játsszon egész nap, nem kell feladatokat oldania, ráér ezt az iskolában csinálni. Elfogadom, a mi esetünkben viszont hiányzik. Dániel már otthon is unatkozott, most addig lesz érdekes megint minden, amíg újak a játékok, figyeli, tanulja a nyelvet, de minden nap elmondja, hogy nincs gyakorlás sajnos. Emellett viszont van zenetanár, aki egy nagyon jó fej spanyol fickó, hoz vagy 20 különböző hangszert és mindenki azt veszi kézbe, amelyiket szeretné. Jó kis zenekar alakul ki a végére és senkire nem erőltetik rá egyiket vagy másikat, sőt, akinek épp nincs kedve, az nyugodtan elmehet a játszószobába. Vekerdy most biztos megtapsolná a rendszert, nekünk némiképp hiányzik a kis feladatmegoldós, gyakorlós fél órás foglalkozás, ami igazán nem terhelte meg túlságosan otthon egyik gyereket sem.

A kaja szuper. Változatos, Dániel szerint, aki aztán elég válogatós, ízletes. A szakács bácsi minden nap frisssen készíti az ebédet, reggelire 3-4 féle felvágott közül választhatnak, van gluténmentes zsemle, barna és fehér kenyér, tej, kakaó és tea. Szintén minden nap van gyümölcs, hatalmas tálakban kapnak ananászt, almát, kivit, sárgadinnyét, szőlőt, nyers sárgarépát (Dániel imádja) emellé jár joghurt is, délutánonként ásványvíz minden mennyiségben. Mindenki annyit szed magának, amennyit akar, nincsenek kész porciók, teljesen rájuk bízzák, miből mennyit és hányszor vesznek.
Mindehhez hozzáteszem, minden hónapban 123 EUR-t fizetünk mindezért, sőt, volt egyszeri beíratási díj is, ami 200 EUR. Otthon 7500 Ft körül volt a reggeli/ebéd/uzsonna ellátás, ahol egy száraz fél zsemlét kaptak némi vajjal, felvágottnak nem igazán nevezhető "valamivel" és töménytelen cukros cuccal délután. Ha valaki ezt átszámoja, nyilván gutaütést kap, de az itteni fizetések mellett ez nem drága, plusz benne van minden belépőjegy, ahová mennek, minden foglalkozás, felszerelés. Nem viszünk fogkefét, mert van, nem hiánycikk a folyékony szappan, van mindig wc papír....
Még egyszer: ez a mi ovinkra és a mi gyerekünkre igaz, de biztos, hogy nem vagyunk egyedi esetek!

Lett ovink. Na persze nem úgy, hogy egyszer csak pozitív visszajelzést kaptam valahonnan....hanem a szokásos uram-bátyám módszerrel. Oké, nekünk ez most szuper hír és örülünk, mint majom a farkának, de ettől még a probléma megmarad másoknak ugyanúgy. 17 metrómegállónyira van tőlünk egy átszállással, de nem baj, bevállaltuk, mert Dániel megőrül itthon. Nem lenne gond, ha mondjuk jobb idő lenne és tudnánk menni ide-oda. Ha kicsit is süt a nap, azonnal öltözünk, viszem várost nézni, templomokat látogatunk, végigutazzuk a híres 100-as városnéző busz vonalát oda-vissza 42-ször....de. DE hiányzik neki a gyerektársaság akkoris. Április 3-tól beszoktatáson vagyunk, pár hétig természetesen én is megyek vele, hiszen valahogy kommunikálnia kell, most én leszek a tolmácsa :-) Ovivezető néni szerint no problem, volt itt már tucatnyi külföldi gyerek (német-spanyol kétnyelvű ovi), nem ad neki 3 hónapot és perfekt lesz. Legyen igaza. Nem a gyerekem szellemi képességeiben kételkedem, szó sincs róla, csak ugye ezt a nyelvtanulási formát én nem tapasztaltam, nem láttam, nem ismerem.
Sokan kérdezték az ovis dolog mellett, milyen egy milliós világvárosban élni, menekültek, külföldiek, furcsa emberek, satöbbi. Erre annyit tudok mondani ilyen rövid idő elteltével, hogy igazából nem tűnik fel. Dániel eleinte még a sötétebb bőrszínűeket is aranyos naivsággal nézte, soha életében nem látott fejkendős, csadoros néniket, turbános bácsikat, de mára neki is megszokottá vált és soha, egyetlen fél mondattal sem kérdezi, ők miért mások. Sokszor elnézem, ahogy ad egy hajléktalannak aprót, ahogy rámosolyog és arra gondolok, talán még van remény az emberiségnek, hogy a gyerekeink és az ő gyerekeik már egy jobb világban fognak élni. Itt öltözhetsz akárhogy, nem néznek rád furcsán, ha akarnám felemás cipőben is kimehetnék az utcára, elfogadja mindenki. Igenis van, amikor két lány, vagy férfi megy kézenfogva. El is magyaráztam Dánielnek, hogy ez természetes, ők is ugyanúgy szeretik egymást, mint mi apával és naná, hogy kézen fogva sétálnak egymással. Talán ez a legnagyszerűbb hozadéka ennek az egésznek, hogy a gyerekünk sokkal nyitottab lesz más kultúrák, más szokások iránt, kérdés nélkül fogad el dolgokat, hiszen itt ez természetes.
Elképesztő kirívó dolgokat egyébként nem láttam és tapasztaltam, mi egy szuper környéken lakunk, de itt is multikulti van, csak a szintünkön a hat lakásból egyben lakik német, a többiben olaszok, mexikóiak, franciák, mi magyarok és japánok. Amikor turistaként voltunk itt, minden hátizsákos embertől féltem, aki felszállt a metróra, és persze a tegnapi londoni eseményeket olvasva is felötlik az emberben fél másodpercre, hogy de hát ez itt is lehetett volna. Igen, de így nem lehet élni. Így az utcára sem mennénk ki, nem néznénk meg csodálatos dolgokat. Ezekből pedig van bőven....

Szép (?), új világ

Berlini lakosok vagyunk. Illetve Dániel még csak holnap érkezik mamával és papával, 10 napja nem láttuk egymást. Rohadtul megviselt, az viszont még inkább megviselt volna, ha ezt az egész költözős-rakodós-pakolós mizériát itt töltötte volna velünk. Azt is csodálom, hogy mi nem estünk egymásnak a huszonhetedik IKEA látogatás után. Nem könnyű, na és akkor még csak finoman fogalmaztam. Mindig azon filózok, hogy az emberek pl. a Facebook-on mennyire könnyen dobálóznak azzal, hogy szar Magyarországon, fogjuk magunkat, kimegyünk ide-oda amoda, ott van ám jóvilág. Én nem nagyon kommentelgetek ilyen cikkeket, nem szólok hozzá ezekhez a dolgokhoz, hiszen nem ismerem az élettörténeteket, amik ezek mögött vannak, de nagyon gyorsan leszögezném, hogy attól, hogy a magyar határtól nyugatra él valaki, nem fenékig tejfel az élet. Mindenki rájön, hogy igenis vannak olyan dolgok ebben a - nyilván abszolút nem 100%-osan működő - magyar rendszerben, amik jók és annyira magától értetődők, hogy nekünk fel sem tűnik, csak akkor, amikor külföldön vacakolsz vele...mer' otthon sosem kellett. És itt messze nem a nyelvtudásról beszélek, az egy huszadrangú dolog ebben az egészben. 

Kezdjük azzal, hogy Dániel 6 éves lesz napokon belül. Tök jó iskolaérettségi tesztet írt, mehetne suliba otthon és ment is volna szeptembertől, várta, várja is. Nekem mondhatják, hogy játsszon még csak, maradjon gyerek, ő konkrétan úgy jött haza jó pár hónapja az oviból, hogy neki ez unalmas és mást szeretne csinálni. Vissza a sulihoz: itt nyilván meg kell tanulnia a nyelvt, és az ember látja is lelki szemei előtt, hogy jár majd oviba, integrálódik és végre neki nem úgy kell élő nyelvet tanulnia mint nekünk anno, hogy egy sárga papírlappal magam előtt gondolkodtam azon, hogy A, B, C vagy D a megoldás. Ja, ez szép is lenne így, ha itt lenne körzetes ovi, ha a költözés után egyből be lehetne íratni óvodába a gyereket, ha az ember lánya ne hallana olyan történeteket, hogy a hasonló korú gyerekkel 8, azaz nyolc hónapot volt otthon az anyukája, mert nincs óvodai hely. NINCS. Persze, egy világvárosba jöttünk, tehát nem vártam azt, hogy egyből a sarki oviban lesz hely, minden szép és jó, de ami itt óvodai beíratás címszó alatt megy, az nonszensz. 

Az egy dolog, hogy a korábban már említett KiTa-Gutschein nélkül halott ember vagy, megkaptuk, OK. Innen aztán jön a kuncsorgás minden létező városrészben fellelhető oviba, hogy a gyerek 6 éves, urambocsá' év közben jöttünk, elnézést kívánunk, hogy a költözésünket nem a beíratáshoz időzítettük ésatöbbi. Leszarják. Nagyívben. Volt olyan óvoda, ahonnan konkrétan azt a tanácsot kaptam írásban, hogy legközelebb a gyerek születésekor kérvényezzünk majd helyet, így talán van esélyünk arra, hogy 2 éves korában vagy 3 évesen kap egyet. MIVAAAAAAN?????? Agyfaszt kapok ettől például, mert értem, hogy szabad óvodaválasztás meg minden, de azért mégis nonszensz, hogy a gyereknek joga van óvodai ellátást kapni, mert itt fog iskolát kezdeni, meg kell tanulnia a nyelvet és én, mint az anyja, nem fogom és nem is tudom neki megtanítani, de egyszerűen nem tudom beíratni sehova. 

És higgye el mindenki, ez csak egy dolog, amin háborgok, de ígérem, leírom a többit is. Nem azért, hogy bárki kedvét elvegyem a költözéstől, csak a tisztánlátás végett....

Csodásan update-eltem ismét a blogot.....Először is boldog új évet mindenkinek, számunkra végre úgy zárult az óév és indult az új, hogy nem kerültem a fa alól kórházba, bár ugye egészségügyi intermezzo nélkül ismét nem telt el 2016 sem. Mindegy, nem vágtak fel, nem kerültem MR-be, szóval ezt már sikernek könyvelhetjük el. Szerencsére Dániel sem volt beteg, egy napot sem hiányzott tavaly betegség miatt. Azt hiszem a gyerekvitaminok+Béres csepp-kombináció megtette hatását. Most így év elején skarlát-járvány van, halleluja. Számomra egyetlen gyermekkori betegségem maradt emlékezetes, az pedig a skarlátom. 10 napig injekciózott a gyerekorvos, az ajtónkra egy piros biohazard papír volt kifüggesztve (emlékszik még valaki egyáltalán erre rajtam kívül??), amit utáltam, tök diszkriminatívnak gondoltam. Ja, és az egész hasam, mellkasom tele volt piros pöttyökkel. Na, most azt mondják, van, akinek ezek a torkán jönnek ki, van, akinek 40 fokos láza van, van, akinek semmi. Mivel február elején költözünk, ezért reménykedek benne, hogy addig vagy kijön Dánielen, vagy nem és megússzuk. Tavaly egyet sikerült átvészelnünk, akkor is kidőlt a fél óvoda, mi nem kerültünk bele, hát most ismét fellángolt.
Berlin: jajj és még egyszer is jajj. Ha valaki úgy gondolja, hogy olyan tök egyszerű elhagyni az országot és máshova költözni...kösse fel a gatyáját. Illetve ha nekem még egyszer valaki azt mondja, hogy a magyar bürokrácia ilyen meg olyan, akkor elküldöm majd neki dedikált memoárjaimat a német/berlini metódusról sok szeretettel. A bankban (Commerzbank) bagatell dolgokat nem lehet elintézni, újra kell indítani folyamatokat. Amiket pár éve Lipcsében kérvényeztünk, azokat Berlinben nem lehet csak úgy módosítani, hiszen az egy másik fiók. De bammeg, ugyanaz a bank. Nem, újra, nocheinmal. OK. Az óvodai hely kifundálása, megtalálása egy Tolsztoj-regénybe illő. KITA-Gutschein igénylés a Jugendamt-tól, átfutási idő alsó hangon 6-8 hét. Hozzáteszem, ezt csak akkor leht igényelni, ha már van az embernek bejelentett lakcíme. Mivel innen Magyarországról elég nehézkes, mondjuk inkább azt, lehetetlen lakást találni, ezért ezt csak akkor tudja intézni a kivándorló, ha már ott van. Nálunk ez most úgy néz ki, hogy apa ugye ott dolgozik január eleje óta, én itthon vagyok Dániellel kettesben, ő ott próbálja kialakítani az új életünket, én itt próbálom lezárni a "régit". Még szebb, hogy ehhez a legendás KITA-Gutschein-hez mindkét szülő aláírása szükséges, így előző héten fogtuk magunkat Dániellel, kirepültünk, aláírtam mindent, megtudtuk, hogy a kinézett és lepapírozott lakásban eltört a WC-cső, ezért sztornó, sorry, nem tudják kiadni, 1 nap alatt próbáltunk találni egy másikat, isteniszerencse, ugyanabban a házban sikerült is, új szerződés, aláírás, most fordítom a minisztériumnak a 8 oldalas jogi szöveget a bérletről és összeteszem kezem-lábam, ha feruár 1-el ki tudunk végre menni mi is és újra egy család leszünk. Minden tiszteletem azoké, akiknek a párja távol dolgozik, engem ez az utóbbi fél év is megviselt.

A lakásra visszatérve: az az egyik órisái előnye, hogy nincs messze a Természettudományi Múzeumtól és ott ilyen csodák vannak. Nem elhanyagolható szempont egy dínórajongó kisfiúnak.<3 p="">