Sajnos elért minket a második nagyobb betegség, bár szerintem hálásak lehetünk a sorsnak, hogy 3 év alatt csak ennyi jött. Igazából nem is elhúzódó dologról van szó, Dani elkapott egy bakteriális fertőzést, amitől begyulladt a füle, ami - csodák csodájára - egyáltalán nem fájt neki, viszont a tüdejére elég rendesen ráment a kórság, így most már a második köptetőt szedi szegénykém. Valószínű ovis dolog lehet, de hát egyszer az ilyeneken is át kell esni. 

Tulajdonképpen a magas láz volt a legijesztőbb az egészben. Aznap reggel már láttam, hogy valami nem stimmel Dániellel, hisztisebb volt - oké, most van a dackorszak közepén, de ez a nap ezerszer rosszabb volt bármelyiknél - , semmi nem volt jó, se az ölemben, se kint (akkor érkezett meg Yvette is), talán csak az dobta fel a napját, hogy délután elmentünk az Árkádba átvenni a vadiúj, aznap érkezett névvel ellátott futóbringáját. Na, hát ez szenzációs volt. Mondja apja, hogy tartsuk titokban kicsit a bicajt, tudtuk, hogy nem lesz jó idő szinte egy hétig, minek spannolni a gyereket. Én tartottam is magam, csak annyit tudott, hogy csomagért megyünk. (Meg is kérdezte: Már megint neked jött valamid, anya?!) Kifizettem az árát, majd a hölgy közölte, hogy háááát...csöppet nagy a doboz, úgyhogy menjek vele hátra, majd ott odaadja. Utólag belegondolva, annyira nem volt gigantikus, de amint megláttam, tudtam, hogy ebből nem lesz titkolózás, mert a bringa békazöld (teljesen természetes, hogy ilyen színnek KELL benne lenni)-fekete (nagggyon dizájnos) kormánya kikandikált a csomagolásból. Dániel itt rájött a turpisságra és nagy hangon kiabálta: Naaaaa, mi lehet a csomagban????, a kasszánál várakozók pedig mosolyogva nézték az örömét. /Ilyenkor egyébként mindig úgy meghatódok, hogy azért milyen aranyosak tudnak lenni az emberek, ha egy boldog kisgyereket látnak./

Mondanom sem kell, az első padra le kellett ülnünk és ki kellett bontanunk a bicót, ami hát nem volt egyszerű mutatvány. A ragasztószalag úgy rá volt téve, hogy már a tenyerem zsibbadt, ahogy próbáltam szétszaggatni, Dani persze ugrálva drukkolt, hogy lehetőleg a fél pláza oda is figyeljen, ahogy anyuka nekifeszül az ellenségnek. Gondoltam arra is, hogy a magas-sarkúmmal beütöm az oldalát :-) hehe, de aztán a lakáskulccsal való nyiszatolás hatékonyabbnak bizonyult és tádámmmm....röpke 5 perc alatt előjött a futóbringa. Gyerek fel aztán el, én meg csak pislogtam, hogy akkor most eljött a futás ideje???!!!! Komédiába illő jelenet voltam, ahogy kistáskával, elegáns cipőben, kosztümben és egy bazi dobozzal a kezemben mentem a szélvész fiam után, mert én naiv azt gondoltam, hogy azért kell még egy kis gyakorlás a futóbicajhoz, de tévedtem, már begyakorolta a mozdulatokat az oviban. Tulajdonképpen a tizedik méter után már röhögtem magamon, voltak olyanok, akik csak mosolyogtak rajtam (ők gondolom szintén anyukák lehettek), voltak, akik tátott szájjal bámultak, de végül 10 perc alkudozás után sikerült kikeverednünk és elhagynunk a bevásárló központot a parkoló irányába. Mondanom sem kell, eleredt az eső, így a fentieken kívül még egy esernyő is került a kezembe, no mindegy. Otthon még jól beöltöztünk esőkabátba és a kicsit szemerkélő eső ellenére (is) elmentünk bicajozni, Dani imádta! Éjszaka aztán - biztos ez is rátett egy lapáttal - arra ébredtem, hogy Dániel kiabál nekem, a kis homloka tűz forró volt. Hát, ennyit még soha nem mutatott a lázmérő, rögtön hoztam a Germicid kúpot, aztán innentől alig hunytam le a szemem, folyton figyeltem, mi van vele. Másnap orvos, és a diagnózis: kezdődő középfül-gyulladás. Persze a Mamával nem volt gond a vizsgálat, önként és dalolva csinált mindent, amit Ági néni kért tőle (naná, hogy otthon eljátszottuk, de én rosszabbul jártam, mert 3 szurival távozhattam csak), majd elmondta neki, reméli, finom gyógyszereket ír fel. :-) Megnyugtatásképp: már jól van, bár oviba még nem mehet, de a mama-papa szolgáltatást kiélvezve rosszalkodik napról-napra.