Murphy elmehet a .....ba

A bejegyzések gyakoriságából is látszik, micsoda "időmilliomos" vagyok, pedig az ember azt hinné, aki gyerekkel van otthon, az ráér, úgysem csinál semmit. Na, majd egyszer az ilyeneknek is lesz porontya :D

Az előző bejegyzésnél ott hagytuk abba, hogy ezekkel a történésekkel még korántsem értek véget megpróbáltatásaink. A sérvekről úgy általában tudni kell, ahogy engem is felvilágosítottak, hogy önmagukban nem fájnak és akár többször is ki-be járnak, úgy, hogy az ember észre sem veszi mindezt. (még belegondolni is szörnyű, hogy a gyereknek hánszor lehetett kint) Fájdalom csak akkor van, ha kizáródik, vagyis "kint marad" és nem húzódik vissza a sérvkapun. Szóval, Dani egyik nap - 5 hetes volt - ismét belekezdett a sivítós üvöltésbe, sehogy nem volt jó, se Apánál, se nálam, és hát nekem ezek a tünetek a múltkori történet óta felettébb gyanúsak lettek. Gyereket gyorsan feltettük a pelenkázóra, kibontottuk, és elkezdtem tapogatni a lágyékát. Nem kívánom újfent senkinek a felismerést, amikor megéreztem, hogy a jobb oldala határozottan keményebb, mint a bal. Apa mondta, hogy szerinte nincs igazam, de én csak erősködtem, hogy hívjuk a gyerekorvost, hiszen ezt mondta a sebész, hogy ilyet fogok érezni, ha kint van a sérv. Dokinéni jön, tapogat, majd megerősített benne, hogy bizony, igazam van. Még abban a percben vissza is tette, de Dani keserves sírása miatt kettő másodpercen belül újra kint volt. Megint visszatette, de nekem akkor már gyanús volt a dolog, hogy a múltkor bent is maradt, most miért nem....

Ahogy elment az orvos, kicsit azért megnyugodtunk, majd ez a nyugalom este 9-ig tartott, amikor is újra keményebb volt a jobb oldala, ezért azon nyomban autóba ültünk és bementünk a kórházba a csecsemőosztályra. Szerencsére Gábor intézkedett és már vártak minket, nem is tudom, mi lett volna velünk, ha ő nem szól oda. Ott ismerős volt a doktor néni, ő engedte haza Danit anno a kórházból. Ami következett, azt az ellenségemnek se kívánom, engem lelkileg annyira megviseltek a látottak, hogy amíg élek, nem fogom elfelejteni. Dani a vizsgáló asztalon feküdt egy szál pelenkában, két nővér próbálta fogni, közben kapott cumit és cukoroldatot, és a doktornő pedig nyomta a sérvet. Kb 10 perc próbálkozás után feladta és elmondta, szól az ügyeletes gyereksebésznek, mert nem meri jobban megnyomni. Mivel a gyereksebészeten nincs ügyelet, csak behívásra jönnek, ezért jó 20 percet vártunk Dávidovics főorvos úrra, aki végül megérkezett. Róla annyit, hogy jó nagydarab a doktor úr, de nagyon aranyos és kedves, csak én már a keze méretétől megijdetem, mert akkora volt, mint Dani kis felsőteste. Na, aztán itt kezdődött az idegbaj nálam, komolyan aggódtam azon, hogy a sok stressz és idegeskedés miatt elmegy a tejem. Ismét lefogták a gyereket, és a főorvos úr elkezdte nyomni vissza a sérvét. Dani oldalra fordította a kis fejét, és nyitott szemekkel üvöltött, eközben pedig végig ránk nézett, hol az apjára, hol rám, mintha azt mondta volna, hogy segítsetek, vigyetek el innen.... Azt, hogy mindezt hogy bírtam üvöltés nélkül, nem tudom, de a 10. ilyen perc végén nem tudtam a saját fiam szemébe nézni. A két méter magas orvosnak is 20 percbe telt, míg elengedte Dani pocakját és közölte, visszatette. Mikor mondtuk, hogy ezt nem bírjuk tovább így csinálni júniusig, közölte, hogy reggel megbeszéli a Danit elsőként vizsgáló Antali doktor úrral a helyzetet és előrébb fogják hozni a műtétet mindenképp, mivel ez a második kizáródás már veszélyesebb volt és ha ez így folytatódik, akkor a kizáródott bélszakasz akár el is halhat. Éjszaka megfigyelésre ott maradtunk, Apa behozta a cuccainkat, így kis időn belül többedszer éjszakáztam a kórházban, csak most épp a C épületben.

A kis beteg egyébként úgy kimerült, hogy 5 órát aludt egy huzamban, közben a nővérek óránként jöttek be megnézni minket, megsimogatták Danit, engem próbáltak megnyugtatni, szóval ismét le kell írnom, hogy le a kalappal előttük. Reggel aztán a vizit alkalmával megállapították, hogy a sérv helyén lett egy kis ödéma a nyomás miatt, de ennek örülni kell, mert emiatt nem valószínű, hogy a napokban újra ki fog jönni, péntekre pedig kaptunk műtéti időpontot soron kívül. Még aznap délelőtt haza mehettünk, és csak csütörtökön kellett visszajönnünk vérvételre, aneszteziológusi vizsgálatra. Persze horror akkor is volt, mert a vérvétel ilyen pici babánál feji vénából történik, de rutinosan már ki is küldtek minket, szóval "csak" a sírást hallottuk, én meg mint egy anyatigris masíroztam fel-alá, pedig tudtam, hogy Dani ölben van az egyik nővérnél és mindent megtesznek annak érdekében, hogy neki a lehető legkevésbé fájjon. Az alatatóorvos persze mindenféle rizikóra felhívta a figyelmünket, aláírtunk vagy száz papírt, hogy mindent tudomásul veszünk, mindenbe beleegyezünk, majd azzal engedtek el minket, hogy hajnal 3-ig mehet az anyatej, 5-ig teázhat, utána pedig SEMMI. Mind a ketten úgy voltunk vele, hogy 5-től ordítás lesz a köbön, de csodák csodájára - legalább ebben szerencsénk volt - Dani fél 7-ig aludt és mivel 8-ra kellett menni, már nem is volt olyan sok hátra az indulásig. A kórházban is inkább Apánál volt, mert rajtam mindig érzi a tej illatot és nálam nem maradt nyugodtan egy pillanatra se, én meg nem akartam kínozni szegényemet. Végül 9 órakor vitték el egy nagy hordágyon, amiben el is veszett, odaadtuk a nővérnek a csodatakaróját, hogy ismerős illat legyen mellette, én meg agyon puszilgattam, hogy vigyázzon magára és legyen okos fiú, ne féljen.

Az öröm az ürömben végül az volt, hogy kedves urológus barátunk Laci egy nagy meglepetést okozott nekünk azzal, hogy volt egyetemi csoporttársát, Bokor Csilla doktornőt megkérte, ő altassa Danit. Amikor beszéltünk vele és megsimertük, nekem egy hatalmas kő esett le a szívemről, valahogy rögtön olyan érzésem volt, hogy erre az orvosra nyugodtan bízhatom a gyereket, azóta is óriási hálával gondolok rá, mert a szabadnapján jött be dolgozni.

A beavatkozás 1 órás volt, Danit a plédjébe csomagolva hozták vissza, édesen aludt, csak járt a kis szája, már akkor cumizott. Kapott infúziót folyadékpótlásra és kis adag fájdalom csillapítót, bár mindenki elmondta, jobban meg fogja viselni a diéta, mint a műtét és a heg maga. Ez bennem is akkor tudatosult, mikor először pelenkáztam át (úgy bántam vele, mint a hímes tojással, pedig mondták, hogy mindent ugyanúgy lehet vele csinálni) és megláttam a"kötését": egy ragtapasz volt mindössze a pocakja alatt. A műtét után 4 órán keresztül a hányás veszély miatt csak teázhatott: 20-30 ml-t /megjegyzem csecsemő korában többet evett ennél/, majd délután 5-kor volt az első szopi. Először csak 3 percig, majd 5 percig kaphatott anyatejet, majd este már vééééégre megehette a teljes mennyiséget. Az éjszakától persze féltem, de ez alaptalan volt, Dani mint a kisangyal aludt végig, meg is jegyezték, hogy ő volt a legjobb gyerek az osztályon. Persze a nagyobbak már jobban felfogták, mi történt velük, és hát a mi sérvműtétünk tényleg csak rutin volt a többi műtéthez képest, már amennyit hallottam a többi anyukától.

Bár sose szeretnénk visszamenni a gyerekosztályra, azt el kell mondanom, hogy nagyon aranyos team dolgozik ott, hihetetlen gyerekszeretet jellemzi őket, a rengeteg munka mellett is van egy-két jó szavuk mindenkihez, Dani pedig mondanom se kell, ismét női parfüm illatú lett, mert minden apolónő megszeretgette egy kicsit. Hálás köszönet nekik!!!!

Így, ezzel a műtéttel, nagyon remélem, hogy befejződött a canossa járásunk, most már nem kérünk több rosszat, csak élvezni szeretnénk végre a mindennapokat Danival és figyelgetni, ahogy egyre okosabb :-)))