Nos, megvolt a látogatás Imre bácsinál, az én gyerekkori orvosomnál, akiben anyukám is és én is vakon megbízok. Apa szerint "oldschool" a doki, tény, hogy nincs számítógép, meg menő, króm bútorzat, szerintem ugyanaz a vizsgálóasztal van, amin én is csücsültem anno megszeppenve, de emellett ott van majdnem 40 év tapasztalata, nekem ez pont elég.
Rávilágított elég sok problémára, elmeséltük a hasfájást is, de ennek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, mivel ő is megerősítette a tényt, hogy ez ellen sajnos nincs sok mindent tenni ha a szerek nem használnak, a bélrendszer és a gyomor fejlődésével + tanulással megszűnik egyik napról a másikra. Hogy ez a nap mikor jön el, azt nem tudjuk.... Viszont. Egyből észrevette, hogy Dani nyugtalan kisbaba - szerinte nem két hónaposként viselkedik - jár keze-lába, ideges. Kérdezte, mennyit alszik, én meg rávágtam, hogy szinte semennyit. Na, erre elmondta, hogy ez kihat az idegrendszerre is, mert kialvatlan, ez pedig még egy felnőttön is meglátszik, nem hogy egy csecsemőn. Elmeséltük a sérv műtétet, valamint azt a rossz szokást is, hogy kézben cipeltük sokat, hogy ne sírjon, így aludt el mindig, ezt szokta meg. Imre bácsi pedig nézett nagy szemekkel és láttam rajta, megtalálta a probléma forrását, erre utal a cím is. Szóval napjaink tanulásból állnak. Dani aludni tanul - egyedül, én pedig azt tanulom, hogy nem szabad felvennem és állandóan vígasztalnom, hiszen rá kell jönnie megnyugtatni saját magát, hogy vissza tudjon szenderegni. Joggal merül fel a kérdés, hogy egy ennyi idős gyerek hogy nyugtassa meg magát, ha épp fáj a hasa. Túl több tucat szakirodalmon egyértelmű a válasz: sehogy. Ott lehet állni a kiságynál, masszírozni, fogni a kis kezét, simogatni a fejecskéjét, de ennyi, a görcsök karban se múlnak el (ezt én azt hiszem kellőképp bizonyíthatom), a szeretgetés, gondoskodás pedig a simogatásban is benne van. Most is úgy vagyok vele, hogy szerintem Daninak egyszerűbb és nekem nehezebb, első nap ordítva bőgtem a konyhában, amikor a gyerek jelezte, hol marad a ringatás, cipelés. Igen, ezt kérte, mert ennyi idő után tudjuk már, melyik sírása, mit jelent. 10 perc után mentem be hozzá, felvettem kicsit, egyből elaludt a vállamon, tehát az ég adta világon semmi problémája nem volt. Na, ilyenkor kell nekem erősnek lennem, hiszen nem szabad elaltatnom, hanem félálomban kell letenni, hogy ő saját maga aludjon el. Nem részletezném a dolgot.... Folyamatosan a "szaranya" érzés volt bennem, holott az eszemmel nagyon jól tudtam és tudom most is, hogy az ő későbbi életét könnyítem meg ezzel és nem akarom elkényeztetni sem, valamint azt sem, hogy túlságosan függjön tőlem és képtelen legyen önálló lenni bármiben is. Ezekkel a gondolatokkal lehet vitatkozni, nagyon jól tudom Ranschburg és Vekerdy véleményét ebben a témában, hiszen olvastam, azt is, hogy ilyenkor a gyereknek szinte halálfélelme van, ha hagyják ordítani, mégis azt választom, hogy sírjon kicsit. Minden egyes 10 percben ott állok az ajtóban - úgy, hogy ne lásson - megnézem nincs-e valami gond, ha alszik, odaosonok, hogy lélegzik-e, be van-e takarva és a legszebb ajándék az, hogy ébredéskor mégsem utál, mert hatalmas mosollyal fogad, nagyon örül annak, hogy lát.
Tegnap volt a tesztnap, tehát sok konklúziót nem szeretnék levonni belőle, de klasszisokkal jobb kedve volt a több alvástól, mesét olvastam neki, amit nagy szemekkel hallgatott végig, pedig úgysem értette, csináltunk babatornát (életében először tegnap önállóan átfordult hasról hátra. Mi körbeugráltuk, hogy micsoda ügyes Dánielünk van, ő meg lesett ránk, hogy ezek meg mit csinálnak :D), beszélgettünk, próbálom utánozni a hangocskákat, amiket ő kiad, este pedig a 8 órás szoptatás után egészen 10-ig egy hang nélkül szöszölt a kiságyban, nézegetett, forgatta a fejét, de nem sírt.
Remélem több sikerről is be tudok majd számolni, állítólag két hét kell, amíg ilyen kicsi korban kialakulnak az új szokások és rögzülnek. Én meg addig megőszülök...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése