Felfelé

Még élünk, megvagyunk, talán most már biztosabban is ki merem jelenteni, hogy egyre jobban :-) Sok minden történt az elmúlt pár napban, ami nagyon jó hatással volt rám/ránk, ezek közül az egyik, hogy újra elkezdtem dolgozni. Még csak heti két napot délután, de fantasztikus érzés és egyáltalán nem fáraszt le...sőt! Márciustól ismét 8 órában hajtok majd, sajnos vagy szerencsére én az a típus vagyok, akinek a lelki megrázkódtatások után/közben jót tesz a munka, a másra koncentrálás. A "bajomról" nem is szeretnék többet írni, bár sokan rákérdeznek, valahol az agyam kis hátsó zugában van és direkt nem hívom betegségnek (mint a "Tudjuk ki" a Harry Potterben :D) nem is tartom ellenségnek, mert el fog múlni és nem is véletlen jött. Inkább sok mindenre megtanított és ha nem így fognám fel és nem venném be minden nap azt a bizonyos lesz.rom tablettát, már rég a diliházban lennék. Bakker, ezerszer könnyebb az élet azóta és tulajdonképpen ilyenkor jön rá az ember, mennyi mindenért aggódott, izgult egész életében, ami totál felesleges volt. Na, de hát ezért szép és izgalmas minden, eddig nem voltam hajlandó megtanulni, nekem ennyi kellett, hogy okuljak.

Dániel eszméletlen kispasi lett, be nem áll a szája - kivétel, ha alszik - egyre hosszabb mondatokban beszél, tökéletesen használ elvontabb fogalmakat is, amiket sokat hallott, így pl. tudja, mikor, milyen szituációban mondjuk azt valamire, hogy vicces, bár ahogy ő fogalmaz "ez vicci". Meg tudja mondani a nevét, az enyémet és az apjáét is (néha így is szólít) és fogalmam sincs hogyan, de megtanult tízig számolni. Ismeri, melyik a jobb és a bal keze, imád olvasni és elképesztő módon érdeklik a betűk. Most már nem csak a képeket vagy fotókat szereti nézegetni, hanem próbálgatja, hogy a szövegben melyik betűt ismeri fel. Kedvence a T, O, A és E, ezeket simán el tudja olvasni kicsiben és nagyban is, bár van olyan betűtípus, ahol a T inkább keresztre hasonlít, akkor mondja is, hogy az egy kereszt :-) Apukámmal új szórakozásuk a buszozás (két járatot már ismer Dani), csak úgy felülnek és kimennek a kertbe, vagy a belvárosba az áruházba mozgólépcsőzni kicsit, útközben pedig az összes jelzőtáblát megnézik és Apu bőszen tanítgatja őket Dánielnek. Nagyon nagy a szerelem köztük, Dániel a Papának mindig és mindenben szót fogad - nekünk...háááát...khmmmm - Apu meg végtelen türelemmel és nyugalommal tanítgajta. Amikor én kicsi voltam, emlékszem, negyed ennyi türelme se volt és bár mindig sokat foglalkozott velem is, azért abszolút látom és tapasztalom, hogy az unokájával teljesen másképp viselkedik. Mindenki mondta persze, hogy ilyet csak a nagyszülők tudnak és majd meglátom én is, ha odaérek! Remélem....

Hiszti és dackorszak terén most nem olyan súlyos a helyzet, bár hozzáteszem tényleg milliószor nyugodtabb vagyok a gyerekkel és már nem izgatnak olyan dolgok, amik korábban kihoztak a sodromból, így pedig neki is és nekem is könnyebb. Sok mindenben elég egyszer rászólnom és nem csinálja többet, korábban látta rajtam, hogy extrán nem tetszik, persze hogy kaptam még egy adaggal az adott rosszalkodásból. Kisebb földre fekvős és műsírós mutatványok vannak, de ezek is rövidebbek lettek, mert ilyenkor azt játszom, hogy nem látom a kisfiamat, mert nekem olyan Danim van, aki nem sír, hanem megpróbálja elmondani, mit szeretne. Ez idáig bevált, 1-2 perc után odasomfordál és közli, hogy "Dani itt van", aztán megdumáljuk, mit is szeretett volna. Vannak, amikből nem engedek, ha olyan dolgom van, amit muszáj akkor megcsinálnom, vagy épp majdnem leég az ebéd, nem tudok menni hozzá azonnal. Nyilván az időérzék nála nem működik még, így nem is mondom, hogy 1 perc múlva megy anya, vagy segítek, azt viszont érti, hogy most csinálnom kell valamit, de amint befejeztem, az övé vagyok. Szóval meg lehet vele beszélni mindent, nem mondom, hogy mindig sikerül, de javuló tendenciát mutat, ja, meg lesz ez még rosszabb is :D

Az a bizonyos gödör

Tulajdonképpen ma éreztem hosszú idő óta erőt magamban ahhoz, hogy kicsit leüljek és írjak a blogba. Hát, hol is, vagy tulajdonképpen hogy is kezdjem? Ez a 2012-es év vége mondhatni "remekül" sikerült, köszönjük, de inkább a végére érnénk már...bár ennél már csak jobb jöhet.

Nem, nem Dániellel van gond vagy baj, ő imádnivaló, 2-3 szavas mondatokban tisztán, folyékonyan beszél és ugyan még mindig anyás korszaka van, a lenti leírásból ki is fog derülni, hogy ez miért tart még mindig, illetve miért volt ilyen intenzív eddig is. A gond velünk van, apával és anyával, a mi egészségünk megroggyant az utóbbi hetekben, hónapokban és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy összekaparjuk magunkat. Kezdem Apával. Nem gondolom, hogy ennél több munkahelye lehetne még, éjjel-nappal dolgozik megállás nélkül. Persze szeretne előteremteni mindent a családnak, de nagy igazság, hogy a szervezet egy idő után jelez, hogy itt a vége a tűrőképességének és kicsit lassítani kell, oda kell figyelni. Történt, hogy októberben ismét kiutaztunk Lipcsébe pár napra. Jól indult, élveztük, nem úgy éltük meg, mint amikor kint éltünk, hanem élmény volt visszatérni az "ismerős" közegbe, órákig sétáltam Dániellel a régi lakhelyünkön, nosztalgiáztunk, egy szóval minden szép és jó volt egészen a hazaútig. Már előtte nap is mondogatta Apa, hogy valami olyan furcsa vele, viszket a nyaka, de ráfogtuk az ingre, amit felvett (legendásan nem bírja) a vizsgáztatáshoz, biztos csak attól van. Éjjel már nem sokat aludt, folyamatosan fel kellett kelnie, a hazautat pedig úgy vezette végig, hogy rázta a hideg, de persze nem ült volna hátra pihenni. Itthon aztán a 9 órás út végén majdnem kiejtette Dánielt a kezéből, addigra olyan rosszul lett, hogy azt sem tudom, hogy jutott be a házba. Levetkőzve kiderült, hogy az egész teste tiszta kiütés, de erre szerintem nincs is szó, mert én ilyet még életemben nem láttam, ahogy festett. Hatalmas vérvörös hólyagok borították mindenhol, fázott, égett a bőre és még sorolhatnám. Azonnal hívtuk Dávidot, aki szegény este 8-kor autóba ült és eljött, egyből mondta, hogy allergiás reakció, ad intravénás szteroidot, attól jobb lesz. Így a konyhaszékünk és asztalunk tele lett fecskendőkkel, szorítókkal, fiolákkal, Apa meg kapaszkodott a székben, hogy lehetőleg ne menjen mellé a gyógyszer. A helyzet pár másodperc múlva még rosszabb lett, szegény a hálóba ment pihenni, majd zuhanyozott. Fél óra múlva lett csak jobban, addig én Dáviddal és Dániellel tv-t néztem a nappaliban, közben meg gyomorgörcsöt kaptam. A gyerek lefektetése után elbúcsúztunk Dávidtól teljes nyugalomban, hogy köszönjük, a dupla adag szteroid jó lesz, majd felhívjuk reggel. Közben beszúrom, hogy addigra az én "tüneteim" is előjöttek és épp az internetet bújtam félig zokogva, mire éjfél tájban kijött Apa, hogy valami nem stimmel vele, segítsek neki. Mind a mai napig nem értem, hogy nem ájultam el, vagy kaptam infarktust, ő ugyanis feldagadt arccal, totálisan bedagadt szemekkel állt előttem és egyből az futott át az agyamon, hogy be fog fulladni az allergiás sokktól. Dávidot újra hívtuk, mit csináljunk, ő meg rögtön mentőt küldött és mondott pár tippet. Én zokogtam, Apa próbált nyugodt maradni, és vártuk a villogó mentőautót vagy egyáltalán valakit, aki tud segíteni. Végül az ellátás a kocsiban történt, mert Dániel tuti felébredt volna a három pasi beszélgetésére és a történésekre, így fél órán keresztül az ajtófélfát támasztottam és bambultam magam elé, mi a fene történhet még?????? EKG, dupla kalcium, megint szteroid, majd instrukciók, mikor kell újra hívni őket és a figyelmeztetés, hogy a kitöltött papírt őrizzük meg, hátha kell még....Az éjszaka ezek után nyugalomban telt, bár én folyamatosan azt figyeltem, hallok-e még légzéshangokat, közben meg morfondíroztam a saját dolgaimon és csak csúsztam és csúsztam egyre mélyebbre abba a bizonyos gödörbe. Másnap Apának levelezős órái voltak, én könyörögtem, hogy ne menjen így be, de mivel reggelre elmúlt róla minden, úgy döntött, nincs semmi probléma, este találkozunk, ugyanis nálunk volt családi vacsora nagynénikkel, uncsitesókkal, névnapi ünnepléssel. Az egy dolog, hogy szegény este 7-re ért oda, de már az ajtóban láttam, hogy a jó ~@`˛° életbe, már megint nem stimmel vele valami. 8-kor végül a család unszolására elvittem az ügyeletre, ahol az ügyeletes egy huszadik féle injekciót vágott bele (oly módon, hogy nem bírt lábra állni), majd közölte, ez már csak jobb lesz innen, no problem, irány haza. Így vissza a gyerekért, este fél 10-kor haza, gyerek lefektet, majd a változatosság kedvéért kezdődött az előző napi forgatókönyv újra. Szemdagadás, zsibbadás, bőrégés.....mentőtárcsázás, hajnal fél kettőkor kórházból telefonálás, II-es belgyógyászat, teljes vérkép, vizelet, még két adag szteroid, még kalcium, branül be, infúzió, megfigyelés. És ha ezek után valaki úgy gondolja, hogy kiderült, mindez mitől volt, azt el kell keserítsem, mind a mai napig nem tudjuk. Az ügyeletes kórházi orvos szerint fűszerek okozhatnak ilyen allergiás reakciót, de mivel most annyi szteroid van benne, hogy képes lenne három maratont is lefutni mindenféle fájdalom nélkül, ezért várni kell pár hónapot és csak utána lehet allergiatesztre elmenni. De neeeeem, itt még nem ért véget a száguldásunk, mert egy-két hete olyan derékfájdalom kínozta, hogy beszedett 2 doboz antibiotikumot, mert felfázásnak hitte a dolgot, végül kikötöttünk Lacinál az urológián, aki kiderítette, hogy valószínű Apa hasi sérve is kiújult, amit huszonéves korában műtöttek, így ez még egy kis habcsók lett a torta tetején.

Nálam diagnosztizáltak egy gyógyíthatatlan autoimmun betegséget, amiről én már tudtam, illetve minden tünetem arra mutatott, de valahogy mégis reménykedtem, hogy csak valami fatális tévedés az egész. Nem fogok belehalni, illetve nem ebbe fogok, mert ez még az autoimmun betegségek legalja, de idegileg tönkrementem és amikor már a konyhában fetrengtem, a családom úgy döntött, itt az ideje orvosi segítséget kérni. Így tehát míg Apa a belgyógyászatra és az urológiára, addig én pszichiáterhez kerültem, amit bevallok, egyáltalán nem szégyellek. Szerintem nem írogatnék már itt, ha akkor azonnal nem kapok segítséget, mert abban a pillanatban úgy éreztem, hogy annak a bizonyos gödörnek nincs alja és nincs vége. Nem is írnék erről bővebben, mert jelenleg már látom a fényt az alagút végén, de rengeteg tanulságot szűrtem le ebből a pár hétből és csak a pozitív dolgokat igyekszem meglátni. Talán egyszer majd beszámolok róla, de kezelőorvosom szerint Dániel már kezdettől fogva érezte ezt az egészet és azért ragaszkodott hozzám ennyire, mert ő akart megmenteni. Hát, lehet, hogy valaki nem hisz ilyenekben, én igen, illetve aki átél ilyen dolgokat elkezd, vagy ÚJRA elkezd HINNI....