Na, most nagy bajban vagyok/voltam, mert nem igazán tudtam, milyen címet adjak eme kis bejegyzésnek. A csodafiú? Vagy Dániel, a mintaóvodás? Netalán A gyerek, akinek az ovit kitalálták, de az anyja még azért aggódik, mi lesz később? (Jó, utóbbi lehet hosszú lett volna)

Há' kérem szépen az van, hogy Dánielnek az ég adta világon semmi gondja nincs az ovival, imád ott, az első napon máris csomó barátot szerzett, mindent megeszik/iszik, amit elé raknak, nincs problémája az ott alvással...meg még sorolhatnám. Kicsit sem éreztem hülyén magam, amikor anno elmentünk Andi nénihez bemutatkozni és elmesélni, milyen a gyerekünk, mert ahhoz képest, amit mi ott elmondtunk tulajdonképpen "csak" 180 fokos fordulat állt be. Apja szerint ez annak köszönhető, hogy itt már nem tipegő picurokként kezelik őket, hanem tényleg partnerként mindenben, igen, vannak szabályok, amelyek tiszták, világosak és érthetőek, mégis megvan minden, ami egy gyereknek a kíváncsiságát kielégítheti, egyben pedig fejlesztő jelleggel lehet rá. A véleményem a csoport létszámát tekintve semmit nem változott, tehát változatlanul úgy vélem, rengetegen vannak a két óvónénire. 

Szerintem az is óriási szerepet játszott a könnyű beszoktatásban (amellett, hogy a bölcsi csak előnyére változtatta a gyereket), hogy egyszerre többen is jöttek újak, úgyhogy például két iker kisfiúval már az első naptól kezdve sülve-főve együtt vannak. Ők 3 évig otthon voltak anyukájukkal, velük többet is maradt ott az édesanyjuk, így amikor én 1-2 órára, majd fél napra eljöttem, Líviához csapódott Dani is, ő pedig kedvesen, szeretettel foglalkozott vele. Be is lopta magát a szívembe emiatt, nagyon-nagyon jól esett, hogy soha nem rázta le Dánielt. Persze most már az ő srácai is "egyedül" vannak, de azt hiszem, nagyon jó kis közösség van alakulóban.

Amin én teljesen ledöbbentem, az a lányok agresszivitása. A kisfiúk szemmel láthatóan nyugodtabbak, nem bántják egymást  - jó, tudom, majd később bepótolják - míg a csajok minden piti dolgon összevesznek, hisztiznek, sőt, nem is egy van közöttük, aki az óvónők figyelmeztetése hallatán kinyitja az ajtót és egyszerűen közli, hogy akkor ő kimegy és nem jön vissza, majd bevágja maga után. Nyilván ez gyerek(nevelés)függő, de akkor is ledöbbentem, hogy ez tényleg ennyire jellemző lenne a lányokra ebben az életkorban????? 

Még a poszt végére hadd dicsekedjek el: volt fotózás a múlt héten és amennyire a fiunk a böcsiben gyűlölte és alig lehetett odaállítani, most 9 azaz kilenc darab képet csináltak róla és Viki néni szerint ilyen türelmesen gyereket fotózkodni ő biza még nem látott. Na, az én állam itt is leesett, főleg a végeredményt meglátva :-) Jaaaaa és ovi óta Dániel önmaga jön állandóan puszit adni (eddig nem erről volt híres), hogy mennyire szeret minket (én itt ingadozom az elolvadás és a bőgés között).

No meg engedtessék meg kicsit büszkének lenni magamra is, előléptettek, új pozícióm van, ami kicsit menedzseri funkciókkal is jár, így a hazaérkezésem nem túl korai, ellenben nagggyon jól érzem magam benne :-) Azon még gondolkodom, hogy petíciót adok be a nap 26 órára bővítéséről....

Első nap az oviban

Azt nem írom le, hogy jómagam, milyen idegbeteg voltam, szerintem tök fölösleges, úgyis mindenki tudja, hogy para-anyu vagyok. 

Dániel már pár hete hallgatja tőlünk, miszerint aki 3 éves nagyfiú, az oviba megy és már nem bölcsis, ott is lesznek szuper játékok aranyos óvónénik stb. és úgy láttuk, segítettek neki a kis közös beszélgetések, pozitív izgalommal várta az első napot. Szerencsére  - bár ez lehet csak nekem volt ilyen jellegű megnyugvás - még 4 másik kisgyerek is most kezdett, így nagyon megértőn néztünk egymásra a többi anyukával és jól elbeszélgettünk, amíg a csemeték játszottak, de ne szaladjunk ennyire előre. 

Az, hogy Daninak helikopter lesz a jele, már tavaly eldőlt, amikor beírattuk, mivel a csiga sajnos már foglalt volt, a markolóra is lecsapott valaki, de kissrác a légi járműveket is szereti, ezért a helikopter jó választásnak tűnt és hamar meg is szokta, hogy ez bizony már nagyfiús jel :-) Sajnos az oviban  -  ez annyira nem pozitív - rengetegen vannak. Engem bevallom nyomaszt és aggaszt ez a tömeg, hiszen a kiscsoport szobájától messze kaptunk csak öltöző helyet, a nagy- és középső csoport terménél. Dánielen is úgy vettem észre, hogy megilletődött a nagyobb gyerekek láttán, akik persze nagyon féltőn közelítettek hozzá és vigyáztak rá, egy szavam sem lehet, csak hát mégis jobb lett volna, ha a csoporttársaival/mellett öltözhetnénk. Hab a tortán, hogy másik két kisfiú is "lakik" a szekrényünkben, szóval Dani tornazsákja és kabátja már csak kint fér el az oldalsó akasztón. Lehet, hogy megint faksznis vagyok, de a bölcsi után valami elképesztő ez a gyerekáradat, remélem nem megy a törődés, figyelem rovására. Átöltözés után bementünk a szobába, most Nyuszi-csoportos lett Dániel. Elég korán érkeztünk, a többiek azt mondták, itt nem veszik olyan szigorúan a késést, mivel reggelit nem kapnak a gyerekek, így többen csak fél 9 után jelentek meg. A bölcsiben 3/4 8-ra már mindenki ott volt, kifejezetten kérte is Kati néni és Jutka néni, hogy addigra mindenki legyen átöltözve a szobában, mert reggelit kaptak és evés közben nem szerették, ha érkezett valaki, ez mindig megzavarta a többieket.

Tehát mi szinte az elsők között érkeztünk, ami olyan szempontból jó volt, hogy kicsit megnéztük a játékokat, megismertük Andi nénit - aki tündéri - és pár kisgyereket. Dánielen elsőre észrevettem, hogy egy Máté nevű kisfiút pécézett ki magának, aki szinte ugyanolyan magas mint ő, kedves, mosolygós. Odahívott magához, megsúgta nekem, hogy szeretné, ha Máté ülne majd mellette, és olyan mázlink volt, hogy szinte egy napon születtek és mivel születési sorrendben ülnek a kis asztaloknál, ezért rögtön meg is találtuk az új havert. 

A nap első része mondókázással és körjátékokkal telt. Hát, ez egy kicsit kihívás volt, mert Dánielnek annyira tetszettek az új autók, kirakók és legók, hogy szívesebben foglalkozott és játszott volna azokkal, de nem lehetett. Ezután Andi néni köré ült mindenki a nyuszi párnákra és mese jött. Volt, aki tátott szájjal hallgatta és voltak páran, akik egymás rugdosásával voltak inkább elfoglalva - ilyenkor állapítom meg magamban mindig, mennyire tisztelem az óvónőket, bölcsis gondozónőket a türelmükért, én már a plafonom lettem volna :-) Bááááár, hozzáteszem, Andi néni és egy anyuka megkérdezte tőlem, hogy gyerekekkel foglalkozom-e, mert tízórai után 3 gyerek ült az ölemben (Dániel nem volt köztük), kettő kislány pedig a hajamat simogatta, mert nagyon tetszett nekik, ahogy befontam. Mondom neeeeeem, nem, nagyobb "gyerekekkel" foglalkozom, akik már egyetemisták, bár sokszor nem érzem a különbséget ;-)

Ebéd előtt aztán a nagyobbak, mert hogy vannak itt a csoportban bőven olyanok, akik már 4 évesek is elmúltak, kimentek Viki nénivel az udvarra, a nyuszikák - ahogy a kicsiket hívják - pedig bent maradtak ismerkedni a környezettel, így végre volt idő a felfedezésre is. Szerencsére Máté is maradt, neki és Dánielnek olvastam a markolós könyvből, aztán párás szemmel néztem őket, ahogy egyre inkább elkezdtek együtt játszani a többiekkel, építettek és Dani nem nekem mutogatta állandóan a művét, hanem kooperált a többiekkel. A mosdóban akadt azért nehézségünk, mert a kisfiúknak itt piszoárba kell pisilni, Dániel meg csak nézte-nézte először, hiszen a bölcsiben sima kis wc-k voltak, de hamar megszokta, sőt, a végére büszke is volt, hogy ő igazi fiúsba pisil :-) Minden gond nélkül mosott egyedül kezet és fogat ebéd után, én meg rájöttem, hogy mennyire kisfiúnak tartom még mindig, holott persze, nem felnőtt még, de olyan sok mindent meg tud csinálni nélkülem, egyedül is és büszke voltam rá, hogy így helyt állt az első napon. Ebéd után mi hazajöttünk, Andi néni sem akarta egyből bedobni a mély vízbe, hogy ott is aludjon, holnap pedig újra megyünk és megpróbáljuk milyen az, amikor anya - mint anno a bölcsi kezdetén - eljön 1-2 órára.