Apa és Anya Kelet Párizsában

Igen, mert hogy így nevezték még a századforduló környékén és utána is pár évtizedig, aztán sajnos ezt a fővárost is utolérte a hanyatlás, mint annyi más csodás helyet Európában...most kezdenek talán kigyógyulni a múltban történtekből. Ez a poszt most nem is annyira Daniról fog szólni - persze nem fog kimaradni belőle - hanem rólunk, bevallom, évente kétszer élvezzük, hogy Papa és Mama van a gyerekkel, mi pedig kettesben vagyunk végre pár nap erejéig. Mostani utunk Bukarestbe vezetett. Sokan kérdőn néztek ránk, vajon miért ide, igen, jogos a kérdés, de Gyurinak megbeszélése van az itteni Műszaki Egyetemen egy kollégájával, így aztán kisebb tanakodás után úgy döntöttem, fizessük be az én repülőjegyem is, eljövök. Eleinte úgy volt, hogy Izlandra repülünk  - bizony :-) - , de aztán ott valami probléma adódott, így maradt Bukarest, de nem bántuk meg. Jó, Izland a maga egyediségével biztos top úticél és 10-ből 9 ember tuti oda utazna....még sort kerítünk rá szerintem. ;-)

Az út Bécsből alig 1 óra, mire a Nők Lapjában elolvastam 3 cikket, már csatolhattam be magam újra, mert leszálltunk, OK, benne volt az is, hogy megnézegettem a legújabb parfüm és ékszer-trendeket a repcsis nőcis magazinban. A reptéren kellemes meglepetésként ért minket, hogy amíg odahaza több hete nem láttuk a napot, itt hét ágra sütött és olyan meleg volt, hogy egy szál rövid ujjúban simán grasszálhattunk. Bevallom, nem nagyon voltak elvárásaink azzal kapcsolatban, vajon milyen lesz itt, mi fogad minket, mert az ember általában Erdélyről hall sok szépet és jót, annál tovább nem nagyon mennek a turisták, ez ki is derült az itteni turisztikai kiadványokból is. Bukarestben például az ide látogatóknak csak 1/5-e külföldi, a többi mind román állampolgár, aki eljön a fővárosba. Ennek okát sok mindenben lehet keresni, én nem vagyok szakértő, mi csak az egyszerű látogató szemével nézzük a helyi látnivalókat, különlegességeket, de mivel szerencsére megadatott, hogy sok helyen megfordultunk már (közös életünk előtt is nagy utazók voltunk külön-külön), van mihez hasonlítanunk. Először is hadd mondjam el, én itt a magam fehér bőrével-zöld szemével és szőkés hajával abszolút "északi típusnak" számítok, megnéznek az emberek, simán lerí rólam, hogy nem idevalósi vagyok. Ami tetszik, hogy nagyon udvariasak velünk. Nyilván ezekből a találkozásokból nem lehet általánosan igaz következtetéseket levonni, de egy ország pr-ja, ahogy egyik volt, általam nagyra becsült tanárom mindig mondta, a határátkelőhely - jelen esetben a repülőtér - mosdójában és az első fogadtatásnál kezdődik, az első benyomást nagyon nehéz felülírni utána. A segítőkészség megvan, csak sajnos az idegennyelv-tudás hiányzik...elképesztő nehéz olyan embert találni, aki érthető módon tudna kommunikálni angolul és/vagy németül, bár az is igaz, ha olaszul vagy franciául tudnánk, akkor biztos könnyebb lenne. A román nyelv valami döbbenetes módon hasonlít e két utóbbira, a metróban elhangzó tájékoztatásokat hallva simán azt hinnénk, hogy a két ország valamelyikében vagyunk. Szerintem közelebb áll az olaszhoz, már csak a hanglejtés miatt is, de nálam okosabbak szerint meg tiszta francia, nem vitatkozom, sajnos csak az indogermán nyelvek mennek. Apropó metró! Azért a budapestiek figyelmébe ajánlanám, hogy ilyen tiszta metrókocsikkal még életemben nem találkoztam. Egy árva firka, ledobott szotyihéj, szemét nincs, ragyog a tisztaságtól, megpucolt ablakokkal, le a kalappal. Itt egyébként valamennyi metrókocsi egyben van, tehát simán át lehet sétálni egyikből a másikba és az utasok között metróőrök is "járőröznek" , akik általában kb. 1,90 magasak és 120 kilósak, tehát nem valami kis mellékállásban ténykedő múzeumőrt kell elképzelni. Valószínű már az ő puszta jelenlétük is eltántorítja a vandálokat. Példát vehetnénk erről, nekem nagyon tetszik!

Az árak sokkal alacsonyabbak, mint nálunk, 20 lej-be kerül egy heti bérlet, ezt tessék 70 F-tal felszorozni és elképedni, mennyiért lehet itt utazni, szemben mondjuk Budapesttel, ahol még koszos is minden. A boltban azért nagyjából ugyanannyi az élelmiszer, mint nálunk, egy-két kivétel persze van, de a "nyugati márkák" nem engednek. Első napon egy nagyon hangulatos kis étteremben vacsoráztunk, degeszre ettük magunkat és nem a legolcsóbbat választottuk az étlapról. Kiváló minőséget kaptunk (bőséges adagot), nagyon kedves, udvarias, mosolygós pincérektől, mindezt pedig (2 limonádéval, 1 cappuccino-val és 2 pohár sörrel együtt) nagyjából 6000 Ft-ért.

Tegnap megnéztük a Parlament épületét, amit ugye Ceausescu kezdett el építtetni. Nagyon vártam, imádom a történelmi helyeket, bár igaz, ezt 84-ben kezdték el, tehát nem egy több száz éves épületről beszélünk, de azért legendás, hiszen a Pentagon után ez a világ második legnagyobb épületkomplexuma, a Guinness rekordok könyvébe pedig a tömegével is bekerült, mint világelső. Sajnos az építkezés egyben tragikus is volt, hiszen 22ezer ember dolgozott egyetlen diktátor megalomán tervei és álmai megvalósításán, 3 műszakban, a hét minden napján. 700 tervező végezte a kivitelezést, több tucat templomot és zsinagógát romboltak le azért, hogy a dombot,amelyen áll, elkészítsék. Állítólag C. annyira nem értett az építészethez és térben annyira nem tudott elképzelni semmit, hogy sokszor 1:1 arányban fel kellett neki építeni valamit, mert nem tudta felfogni, hogy is ábrázolja azt a makett, amit elé raktak. Arról is szól a fáma, hogy a belső főlépcső azért rendelkezik olyan alacsony fokokkal, mert amikor C. egy ellenőrzésen felment rajta, megbotlott (nem volt egy magas személyiség, most elő lehet szedni a "diktátorok mind alacsonyak" elméletet) és utasította az építészeket, hogy azonnal bontsák le és építsék újra alacsonyabb lépcsőfokokkal az egészet, nehogy ilyen még egyszer előforduljon. No comment. Fogták, széttörték a már kész márványlépcsőt, ment a zúzdába, majd egy hétig bányásztatták a munkásokat, hogy újat szerezzenek.

A túránk (alagsor, nyilvános termek és tetőtér) 2-kor kezdődött, 20-25 fős csoportokban engedik be az embereket. Sajnos útikönyvet, vagy bármilyen tájékoztatót magyarul nem lehetett venni, volt angolul, olaszul, franciául, románul...aztán ennyi. Kicsit csodálkoztam, hogy magyarul (hát szomszédok vagyunk) nincs, meg németül sincs, aztán Gyuri elhúzott onnan, ne reklamáljak annyit, a néni kezdett csúnyán nézni rám, pedig tényleg csak rákérdeztem, magyar van-e. Idegenvezetőnk egy Marius nevű alacsony srác volt, aki ugyan tört e az angolt, de szenzációs volt, le a kalappal. Sok idegenvezetésen voltam, de ilyenen még nem. Vicces volt, volt benne önirónia is rendesen, nem szépítgette a dolgokat, közben pedig olyan informatívan, érdekesen mesélt, hogy nem lehetett nem odafigyelni rá. Fotózni csak úgy lehetett, hogy külön megvettük a fotójegyet, anélkül nem engednek, jól látható helyre ki kellett tenni a kis fityegőt, miszerint "photo-video". Mivel Marius olyan ritka (vagy csak általam ritkán tapasztalt) képességgel rendelkezett, hogy amilyen kicsi volt, olyan hangosan beszélt, ezért simán el tudtam menni a csoporttól nézegetni, végig hallottam, miről beszél. Volt olyan tájékoztató, ahol azt olvastam, rekordok könyve ide vagy oda, elképesztően giccses és csúnya az egész, azért én földig hajolok az erdélyi fa- és kőfaragók, függöny-szőnyegszövők előtt, akik képesek voltak ezt létrehozni. A világon 5 helyen lehet találni rózsaszín márványt, ez az egyik. (Marius szerint csajos terem).

Kb. 5%-át lehetett megnézni, mivel itt működik a román titkosszolgálat is, ezért rengeteg terembe nem szabad bemenni, a másik ok pedig, hogy a sok titkos ajtó és föld alatti bunkerrendszer mind a mai napig nincs teljesen felderítve. C. (mint ugye a diktátorok úgy általában) betegesen félt a merényletektől, ezért a komplexum tele van mindenféle átjárókkal, labirintusokkal, szerintem feléről mind a mai napig nem is tudnak. 

Szóval nagyon szép a hely, bár hadd jegyezzem meg, ami nem tetszik, hogy a közterületek ápolása nem éppen erősségük. Mondhatunk akármit a mi Kossuth terünkre, hogy drága volt, nem volt az, így-úgy amúgy, de azért szégyen, hogy a Parlament és sok egyéb közigazgatási intézmény székhelye és otthona úgy néz ki, mint egy közepesen elhagyatott telek a falu szélén. Egy fűnyírót kellene csak rátolni, meg néha kigazolni a virágágyasokat, kivenni a félig elszáradt töveket, oszt' jónapot, meg is volna. A kerítés alól tör fel a gaz, szó szerint, mert a látogató majdnem elbotlik a gyökerek által felnyomott betondarabban, a parkoló kockakövei között fél méteres magasságban burjánzik a sok növény, a virágágyásokat meg sem említem, szerintem a tavaly elvirágzott növények vannak benne és sajnos ez a megállapítás nem csak az ország házára és annak környékére igaz.

Egyébként megéri eljönni ide!

Dánielünk mindez idő alatt mama-papa hotelben van, természetesen annyira élvezi, hogy tegnap telefonon sem akart velünk beszélni. Nem érti még valahogy ennek a lényegét, hogy ilyenkor messze vagyunk tőle és szeretnénk hallani a hangját, míg én a mamával beszéltem, ő a papával karattyolt a munkagépekről és csak bekiabált annyit, miszerint ne felejtsünk el neki hozni Kinder tojást :-) Megtörtént egyébként ennek megvásárlása, csak annál sokkal jobbat találtunk, és helyi márkát! Megpróbálok feltölteni pár képet is, remélem sikerül. 

Az én gépem nem tudja befogni a felét sem...

Ez "csak" egy snassz folyosó

A legendás rózsaszín márvány terem

Az építkezés kezdeti fázisa

A mesemondó

Imádom ezt a kort, a maga nehézségeivel és problémáival együtt. Most szembesülünk a közösség erejével, vagyis miket tanulnak a gyerekek egymástól...és igen, ezek többségben nem jó dolgok. Viszont igyekszem nem csak ezeket nézni, hanem az össz-képet és az pedig igenis pozitív.

Itt van például a mesélés. Mindig sokat olvastam róla korábban, mennyire jó egy kicsinek, ha lefekvés előtt olvasnak neki, vagy egyszerűen csak könyvet nézegetnek vele. Dániel ezt már szó szerint követeli és ha megkésünk a fektetéssel, akkor is muszáj valamilyen könyvet  - ha csak 5 percig is - megnézni, átfutni. /Meg sem említem, hogy persze a munkagépes sztoriknak van a legnagyobb sikere./ Ami pedig szenzációs, hogy a legjobban mégis azt szereti, ha csak úgy költünk egy mesét...bármiről, vagy az én gyerekkori sztorijaimat mondom el. Kedvence az, amikor a kertben sóska-szedés közben megcsípett egy méhecske (nem kárörvendő módon kedveli ezt, csak most a bogarak is beléptek az érdeklődési körébe így tavasszal), ezt szerintem vagy ezerszer elmondtam már, van, hogy napközben is, amikor nem megy aludni. Ilyenkor mindig feltesz egy csomó kérdést, mint például miért volt mérges rám a méhecske?, miért eszünk sóskát?, miért egészséges?, miért nyúltam épp oda?....stb...stb. Előző héten volt láza, szerencsére csak 1 napig, mert átfutott rajta valamilyen vírus, akkor is el kellett mesélnem, hogy voltam én kisebb koromban beteg, mit csinált velem az én doktornénim, és kellett-e lázat mérni akkor is? Azt veszem észre, sokkal könnyebben elfogad így dolgokat, ha hallja, hogy igen, apa és anya is volt gyerek, nekünk is kellett gyógyszert szedni, de ettől mindig elmúlt a bajunk és bizony volt lázcsillapító kúp is (ezzel állandóan küzdünk, de bevallom, gyerekként én is utáltam, alig vártam, hogy a gyógyszert le tudjam nyelni).

Aztán ha épp kedve tartja, mint például tegnap a fürdőkádban, ő is költ mesét. Megkérdezte, szeretném-e hallani a fogkefe történetét...hát naná :-) És elkezdi: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény fogkefe (a "szegény" mesei kifejezést szerintem az ovis mesemondásokból tanulta), aki kék volt. Én már kezdtem beleélni magam a kék fogkefe sztorijába, mire huncutul elmosolyodott és be is fejezte: itt a vége, fuss el véle, kopasz Jancsi felesége (ez is ovis tudás). :-) Kérdem tőle, hogyhogy ilyen kis nyúlfarknyi lett a mese, mire ő: "Nem van tovább a fogkefés történet, ez csak ilyen kis rövid volt." :-)))) Este persze tovább gondoltuk az egészet és kibővítettük azzal, hogy a fogkefe mindig nagyon várta, hogy megmossa Dani a fogait vele, ő beleszőtte azt is, hogy tapadókorongja is volt, így aztán egész jó mese lett belőle. De a nap történéseit is így összegezzük lefekvés előtt.

Egyre jobban tetszik Dánielnek ez az ovi-dolog, aminek én naggggyon örülök. Eleinte dilemmáztam ugye, hogy jó lesz-e a falusi óvoda, nem kellene inkább mégis a munkahelyünkhöz közelebbi, városi ovi mellett döntenünk, de az elmúlt hetek azt bizonyítják, nem döntöttünk rosszul. Egyrészt az óvónénik szenzációsak. Andi néni, aki a vezető is egyben, tökéletes a kiscsoportnál, abszolút gyerekként kezeli őket, de betartatja velük a szabályokat, olyan pont-jól-szigorú és következetes. Dánielt imádja, kicsit meg is illetődtem, amikor ezt elmondta nekünk, azt hiszem, Dani ebben a tekintetben rám ütött, mert a dicséreteket valahogy nem tudjuk a helyükön kezelni. Maximalista vagyok amióta az eszem tudom és ehhez tartozik egy rossz tulajdonság is, miszerint sokszor nem hiszem el, ha valamit jól megoldok, vagy megcsinálok, mert mindig azt nézem, a fene egye meg, lehetett volna jobban is....Na, a gyerek pontosan ugyanilyen. Pedig nem sulykolok bele semmit és igyekszem a saját szüleim "hibáit" (amiket én felnőtt fejjel annak ítéltem meg) nem elkövetni.

Dani talán épp ezért lett az utóbbi időben másabb, és ezt csak pozitív érelemben értem. Nem akarok nagyon filózgatni ezen, nem is szeretem ezeket a levezetéseket, de azért említek egy példát. Amikor én kisgyerek voltam, imádtak a szüleim, tényleg, mindig is ezt éreztem, de például soha nem hangzott el a szájukból az, hogy szeretlek. Szerintem egymáshoz sem :-( Talán ez volt az első, amit megfogadtam, hogy én Dánielnek a maga szintjén persze, de igenis kimondok mindent. Azt is elmondom neki, ha rossz kedvem van, elmagyarázom neki, hogy miért, ne csak azt lássa, anya fáradt és idegesebb kicsit. Elmondom neki nagyon sokszor, hogy szeretem, szeretem azt, hogy ő a kisfiam, hogy ilyen! És azt veszem észre, most már ő is ki/elmondja azt, amit érez, nem hallgatja el, azt is mondja, ha rossz a kedve, ha fáradt, ha nem volt jó napja, mert mondjuk a dömper nem az övé lett homokozáskor. És kicsit ilyenkor úgy érzem, igen, talán sikerül majd olyan kisgyereket nevelnem, akiből nem a fejem-a-homokba-dugom felnőtt lesz, hanem nyíltan és világosan ki tudja majd fejezni az érzelmeit. Persze azért előjön nála a féltékenység, amikor megölelem Apát és odabújok hozzá, neki akkor mindig halaszthatatlan közölni valója van felém, ami nem ér rá, és egyből magának akar, viszont ha arról van szó, hogy valami kis csínytevés legyen, egyből apjához megy, aki ebben benne is van.....nyakig....ilyenkor mondom nekik, hogy ejnye fiúk, Dániel meg csak kuncog azzal a tipikus "a szeme se áll jól" félmosollyal.

Mondóka szinten is remekül áll, minden nap előad valami újat, persze csak akkor, ha neki kedve van hozzá. Most tanulnak az ujjukon számolni, édesen rakosgatja a kis ujjacskáit, mert azért na, nehéz ám 3-at mutatni, meg 4-et, meg ide-oda tenni a hüvelykujjunkat és egyebek. 

Növekedése elképesztő iramban beindult, nem győzünk neki ruhákat venni, no meg cipőket, arról nem is beszélve, hogy a cipők orra is elég kemény kiképzésnek van kitéve, ja, és már nem lehet rajta akármi. Legjobb, ha valamilyen munkagép, vonat, autó vagy dinoszaurusz virít mindenen, így a lábam lejártam, mire a C&A-ban találtam markolós és tűzoltós pulcsikat :-)