Egyre jobban tetszik Dánielnek ez az ovi-dolog, aminek én naggggyon örülök. Eleinte dilemmáztam ugye, hogy jó lesz-e a falusi óvoda, nem kellene inkább mégis a munkahelyünkhöz közelebbi, városi ovi mellett döntenünk, de az elmúlt hetek azt bizonyítják, nem döntöttünk rosszul. Egyrészt az óvónénik szenzációsak. Andi néni, aki a vezető is egyben, tökéletes a kiscsoportnál, abszolút gyerekként kezeli őket, de betartatja velük a szabályokat, olyan pont-jól-szigorú és következetes. Dánielt imádja, kicsit meg is illetődtem, amikor ezt elmondta nekünk, azt hiszem, Dani ebben a tekintetben rám ütött, mert a dicséreteket valahogy nem tudjuk a helyükön kezelni. Maximalista vagyok amióta az eszem tudom és ehhez tartozik egy rossz tulajdonság is, miszerint sokszor nem hiszem el, ha valamit jól megoldok, vagy megcsinálok, mert mindig azt nézem, a fene egye meg, lehetett volna jobban is....Na, a gyerek pontosan ugyanilyen. Pedig nem sulykolok bele semmit és igyekszem a saját szüleim "hibáit" (amiket én felnőtt fejjel annak ítéltem meg) nem elkövetni.

Dani talán épp ezért lett az utóbbi időben másabb, és ezt csak pozitív érelemben értem. Nem akarok nagyon filózgatni ezen, nem is szeretem ezeket a levezetéseket, de azért említek egy példát. Amikor én kisgyerek voltam, imádtak a szüleim, tényleg, mindig is ezt éreztem, de például soha nem hangzott el a szájukból az, hogy szeretlek. Szerintem egymáshoz sem :-( Talán ez volt az első, amit megfogadtam, hogy én Dánielnek a maga szintjén persze, de igenis kimondok mindent. Azt is elmondom neki, ha rossz kedvem van, elmagyarázom neki, hogy miért, ne csak azt lássa, anya fáradt és idegesebb kicsit. Elmondom neki nagyon sokszor, hogy szeretem, szeretem azt, hogy ő a kisfiam, hogy ilyen! És azt veszem észre, most már ő is ki/elmondja azt, amit érez, nem hallgatja el, azt is mondja, ha rossz a kedve, ha fáradt, ha nem volt jó napja, mert mondjuk a dömper nem az övé lett homokozáskor. És kicsit ilyenkor úgy érzem, igen, talán sikerül majd olyan kisgyereket nevelnem, akiből nem a fejem-a-homokba-dugom felnőtt lesz, hanem nyíltan és világosan ki tudja majd fejezni az érzelmeit. Persze azért előjön nála a féltékenység, amikor megölelem Apát és odabújok hozzá, neki akkor mindig halaszthatatlan közölni valója van felém, ami nem ér rá, és egyből magának akar, viszont ha arról van szó, hogy valami kis csínytevés legyen, egyből apjához megy, aki ebben benne is van.....nyakig....ilyenkor mondom nekik, hogy ejnye fiúk, Dániel meg csak kuncog azzal a tipikus "a szeme se áll jól" félmosollyal.

Mondóka szinten is remekül áll, minden nap előad valami újat, persze csak akkor, ha neki kedve van hozzá. Most tanulnak az ujjukon számolni, édesen rakosgatja a kis ujjacskáit, mert azért na, nehéz ám 3-at mutatni, meg 4-et, meg ide-oda tenni a hüvelykujjunkat és egyebek. 

Növekedése elképesztő iramban beindult, nem győzünk neki ruhákat venni, no meg cipőket, arról nem is beszélve, hogy a cipők orra is elég kemény kiképzésnek van kitéve, ja, és már nem lehet rajta akármi. Legjobb, ha valamilyen munkagép, vonat, autó vagy dinoszaurusz virít mindenen, így a lábam lejártam, mire a C&A-ban találtam markolós és tűzoltós pulcsikat :-)