Lipcse és a hazaút

Lipcsébe való eljutásunk nem volt egy leányálom. A rossz idő kipipálva, ezt már nem is részletezem, de ezen felül az égiek minden lehetséges módon hátráltattak minket. Kezdtük azzal, hogy Regensburg után nem sokkal belefutottunk egy hatalmas rendőri razziába. Mindenkit letereltek az autópályáról egy parkolóba, volt ott minden, kutyás rendőr, kommandós, vámos, szóval amit csak el lehet képzelni. Dícséretképp el kell mondani, hogy nagyon udvariasak voltak (nem úgy, mint hazánk béli kollégáik), szegény rendőr bácsi meglátva a rendszámot hatalmas artikuláció közepette kezdett beszélni hozzánk, miszerint "jóóóónapooot, eeeeez egy rendőriiiii ellenőőőrzés, tetszik érteni engeeeem???" Miután mondtuk neki mindketten, hogy no para, megy ez nekünk, nem kell ennyire hangosan és lassan beszélni (érdekes, hogy az ember, ha külföldinek magyaráz, kapásból hangosan és artikulálva kezd el beszélni, mintha ettől könnyebb lenne a másiknak, ha nem beszéli a nyelvet :D), elkérte a kocsi papírjait, a miénket és Daniét (!) is, valamint megkérdezte, házasok vagyunk-e. Mondtuk neki, hogy a gyerek iratai a csomagtartóban vannak, Apa el is indult kiszedni őket, de aztán csak legyintett, hogy mégsem kéri. Egy furgonba vitték a személyiket, bescannelték, közben egy másik rendőr megnézte, be van-e kötve a gyerekülés, majd Apával kedélyesen elbeszélgettek arról, hogy mit kellene megnéznünk Lipcsében. Persze érdeklődve hallgattuk, legalább normál módon kommunikált velünk, majd megköszönték a türelmünket és jó utat kívánva, elengedtek minket. Igazából ezt csak azért írtam le, mert itthon enyhén szólva taplóbb kollégákkal lehet találkozni, kellemes meglepetés volt.

A sokk csak akkor ért minket igazán, mikor egyszer csak elkezdett lassulni a forgalom, egyre több kamion állt a külső sávban és tudatosult bennünk: autópálya lezárás/felújítás/terelés. Németországban szerintem az a kuriózum, ha az ember nem fut bele legalább egy ilyenbe, csak az egész napos utazás egy fáradt, folyton mászni akaró 7,5 hónapossal amúgy sem megy flottul, bár meg kell, hogy jegyezzem, Dániel egy kis hős volt ismét. Jó, ehhez kellett, hogy Apával közösen előadjunk neki minden gyerekdalt, amit ismertünk, de megérte, na meg aztán igazi kispasi a gyerek, tátott szájjal bámulta a kamionokat, amikből a kamionos bácsik néha ki is integettek neki :-) Bevallom a Lipcse előtti utolsó 30 kilómétert az ölemben tette meg (még jó, hogy ekkorra már olyan késő volt, hogy rendőrnek híre hamva se volt). Ekkor jöttünk rá, hogy Dánielnél megállíthatatlanul elkezdődött a szeparációs szorongás, úgy bújt hozzám és szorította a kezem, hogy majd' elolvadtam, Apa meg szomorúan megjegyezte, hogy akkor ezután már csak így lesz....én meg mondtam neki, hogy nem, mert pár hónap 'anya-anya' után rá fog jönni, hogy a csajokkal nem lehet focizni, anya nem enged meg sok mindent, meg apa különben is fiú, így én leszek az, aki az idő múlásával majd háttérbe szorul.

Végre valahára aztán kikötöttünk a szokásos kis panziónkban, ami sokkal szebb és ha lehet, még tisztább lett, mint amilyen volt, engem pedig különösen nagy nosztalgia kerített hatalmába, hiszen szinte pontosan egy évvel ezelőtt voltunk itt, akkor voltam 20 hetes terhes és Dani még a pocakomban ugrándozott csak, most meg.... A napjaink jól teltek, Apának voltak elintéznivalói és órái a fősulin, de aztán együtt voltunk, elmentünk bevásárolni, vettünk sok finomságot, sétáltunk a belvárosban, megnéztük az Immatrikulationstag-ot, majd aznap este elmentünk a partira is, ami a főiskolán volt (ingyen sör, virsli, ez kell a népnek). Odafelé Dániel elszundított a babakocsiban, így kb volt negyed órám, amíg gyorsan beszélhettem mindenkivel, akit ismerek, ehettem egy pulyka sültet és beleihattam Apa sörébe - kicsit furán néztem ki, hogy egyik kezemmel a babakocsit mozgattam fel-le, másikban pedig egy barna sörös üveget szorongattam, lévén pohár nem volt :D - majd Dani úgy döntött, megnézi mi történik a nagyvilágban. Pár percig csendben is volt, majd aztán eltörött a mécses és úgy visított, hogy a dj zavarba jött, ez nagyon vicces így visszatekintve, de ott főtt a fejem rendesen. A panzióban persze semmi baja nem volt már, kacarászott az ágyban, pancsolt a fürdőben és semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy aludjon....hát, így jártunk.... Hazafelé aztán már nem a gyerekkel, hanem velem lettek problémák, feltehetően azért, mert egy mekiben bedobtam éhgyomorra egy cappuccinot, így délutánra olyan rosszullét jött rám, hogy meg kellett kétszer is állnunk Csehországban és Szlovákiában. Apa támogatott ki a kocsiból, mint valami részeg nőszemélyt, zsibbadt mindenem és úgy éreztem, még kétszer szülnék inkább most azonnal, de múljon el ez a rosszullét. Próbálkoztam Ági légzési módszerével, amit a szülés közben tanított nekem, és valóban, nem rossz dolog ez a lassan be, hangosan kifújva ki :-) Lényeg a lényeg, elmúlt végül, de még másnap is szédültem, a kávéra pedig rá sem bírtam nézni, mondjuk ez nem tartott tovább 1 napnál, most például ismét azt kortyolgatom itt a monitor előtt.

Mire hazaértünk, hulla fáradtak voltunk persze és megegyeztünk abban, a hévízi és pécsi utunk után itthon fogunk ülni a se......ön jó sokáig. Ez a sokáig 2 hónapot fog jelenteni, hiszen akkor kiköltözünk fél évre Lipcsébe.

Ismét elköszönünk kis időre, mert holnap megejtjük "szokásos" őszi-téli wellness napjainkat, ezúttal Hévízen, majd tovább utazunk Pécsre, ahol Apa tanít kicsit, mi meg Mütyürrel felfedezzük a belvárost. Képeket hozok, és nem felejtem el, hogy egy Lipcse-poszttal még adós maradtam.

Regensburg

Miután véget értek a müncheni kalandok, hétfőn a reggeli után elkezdtünk pakolni, hogy tovább utazzunk először Regensburg, majd Lipcse irányába. /Kis off: Danival a pakolások rettenetesen fárasztóak, mert ami én/mi be, azt ő ki...., szerinte ez remek móka, mikor a szállodát el kell hagyni 10-ig és fél 11-kor mi még mindig ott dekkolunk. Ez tipikus kisgyerekes probléma, hiszen Laciék is ugyanitt tartottak kb :) Adalékul jött ehhez, hogy az utazóágyat sehogy nem tudtuk összecsukni, valami gebasz történt az egyik oldalával és beakadt, így Apa nagy szentségelések és mérlegelések közepette fogta és így betette a tetőboxba, aminek eredményeképp az eddig precízen megtervezett helyet elfoglalta a félig nyitott ágy. Ergó, az utastérben (hátul a babakocsi utazott) volt minden, ami ezidáig fent volt, megint ergó isteni volt csomagok között utazni./

Az időjárás természetesen pocsék volt, sz....rá áztunk, mire lejutottunk a hotelbejárattól 3 méterre álló autóig, de sikerült elindulni. Regensburg felé tartottunk, rokonlátogatóba mentünk, Apa rég nem látott nagynénjét és unokahúgát kerestük fel. Andinak van egy tüneményes 1 éves kislánya, Anastasia, akinek csudaszép rajzolós aszfaltkrétákat vettünk. Ők is adtak Daninak ajándékot, aminek az lett a vége, hogy mindkét gyereknek a másik ajándéka kellett (volna), na de mit kezdtünk volna a krétával - neeeeeeeeem, nem szeretnék belegondolni se - és Anastasia mit kezdett volna a szuper gördeszkás kisfiús játékkal és összeszerelhető rágókával...Megbékéltek aztán, de azért kicsit mindenképp kellett játszani a másik cuccaival. Dani első dolga az volt, hogy pelenkázáskor elszökött a franciaágy szegletéből, persze pelus nélkül, így utánaugorva kellett valahogy visszacsalogatni, végül egy kis éjjeli fénnyel megbűvöltük és nagy nehezen hajlandó volt 2 percig a hátán feküdni és eltűrni, hogy pelenka kerüljön rá. Hihetetlen nehéz tisztába tenni, szerinte a fekvés már dedós dolog, na de ülve meg hogy csináljuk???? Szóval a vendégség végére a franciaágyon tobzódtunk mindannyian, a két kicsi egymást szeretgette, illetve Anastasia simogatta Dani fejét, Dániel pedig a maga módján viszonozta ezt, bár őt enyhén vissza kell fogni, nehogy a nagy szeretgetésben megtépje a játszópajtást, de majd finomítunk a technikán. A képek önmagukért beszélnek :-)

A maraton

Nos, eléggé időhiányban szenvedek, majd írok erről is bővebben, csak végre szeretném legalább a maratonos posztot elkezdeni, hátha a nap végére be is tudom majd fejezni.

Pénteken tehát elindultunk, én egy kicsit gyomorgörccsel kezdtem a napot, mit hagyunk itthon ugye, hogy fogja a gyerek bírni, hányszor fogunk eközben mi ketten összeveszni..stb...stb...Tetézte mindezt a tény, hogy Dani még a parkolóban, álló autóban összehányta a kabátját, a tiszta ruháit, így az utazást takarítással és ruhaszárogatással kezdtem. Ami Dánielt illeti, a félelmeink alaptalanok voltak, mert az út - amiből minimum 500 km-t szakadó esőben tettünk meg - felét átaludta, a másik felében pedig szöszmötölt a játékaival. Ausztriában azért persze megálltunk ebédelni, no meg a kocsiban terjengő buké is erre ösztönzött minket, hiszen Dani napközbeni, percre pontos kakija ekkorra ott utazott köztünk. Véleményem szerint Apával valami veszélyességi pótlékot is kaphatnánk szülőként, mert egy állandóan ülni akaró, ficánkoló, vergődő gyereket a hátsó ülésen tisztába tenni.....kérem szépen, ezt csinálja meg valami szörvájver féle játékos! Én az ülés maradék 5 centijén egyensúlyoztam, még a nem tudom mim is kakás volt, Apa az első ülésről kitekeredve szórakoztatta a fiatal urat, aki fütyült a helyzetre és mindenáron be akart nézni az ülések alá, mert hogy ott valami tuti jó dolog lehet, csak eddig ezt mi eltitkoltuk előle. A procedúra végére Dani elégedetten kérte az ebédjét, mi meg leizzadva, lumbágóval küzdve igyekeztünk homo sapiens-hez méltó körülményeket teremteni a gépjárműben. Mire Münchenbe értünk, besötétedett és szegény Apának még a fülén is zacskók és hátizsákok lógtak, de végül sikeresen felkúsztunk a szobába. Aznap már semmi kedvünk nem volt elmenni a maraton cuccokért (rajtszám, ruhászacskó), így 8-kor csak bezuhantunk pár szendvics után az ágyba. Előtte persze Dani majdnem eladta a hotelt, mert kiderült, itthon imád fürdeni, de a zuhanytól rettenetesen fél, így aztán remegve bújt hozzám a fürdőlepedőjében, mi meg értetlenül álltunk a dolog előtt, mire rájöttünk pár nap múlva a megoldásra. Az éjszaka borrrrrrrzalmasra sikeredett (azóta is tart a rettenet), alig vártuk, hogy reggel legyen és elkezdődjön a nap. A szobában meleg volt, Dani óránként kelt - attól tartottam, hogy már elég tejem se lesz, hiszen nem szokott otthon ennyit szopizni éjjel - az ágyak sz....ok voltak, a párnák úgyszintén, tehát remekül készült Apa a röpke 42 kilóméteres másnapi futásra. A reggeli után, mikor is Dani előadta a 'hanemlátomanyátakkorordítok' című új darabját, elindultunk átvenni a cuccokat az olimpiai stadionhoz. Gyermek persze 5 méter után bealudt a hidegben (kocsin esővédő), mi meg ernyő alatt, kómásan bandukoltunk, aminek az lett az eredménye, hogy jól elnéztük a kereszteződést, ahol kanyarodnunk kellett volna, így mire odaértünk, majdnem megvolt a maratoni táv mindkettőnknek. Persze nekünk nem volt elég a jóból, elindultunk metróval a belváros felé, a közel sem kirándulóidőben. A metrózás nagy élmény volt Dániel úrnak, én meg belegondoltam, mennyire változnak az idők, én legelőször általános iskolás koromban láttam metrót, azt is Pesten, a kiscsávó meg 7,5 hónaposan rögtön a münchenivel kezdi.....Megállapítottam azért, hogy a németekben sincs fikarcnyival se több empátia és udvariasság a babakocsival közlekedőkkel szemben, az ott élő arab kisebbség (vagy lassan többség) olyan lazán lökött fel, mint annak a rendje, majdnem beleborultam a gyerek mellé, de a többi se segített volna, sőt!

Városnézésünket elmosta az eső, halálos tömegiszonyom lett és mire Gáborékkal találkoztunk bent a belvárosban, megállapítottuk, hogy inkább pucoljunk haza, mert harakirizünk rögvest, ha még egy turista nekünk jön. Előtte szerettünk volna enni egy kis bajor virslit, gondoltuk hol máshol, ha nem Münchenben, nyilván minden sarkon van ilyen, ahogy sör is. Hát kérem, ha nem tudtam volna, hogy ott vagyok, tuti valami olasz/kínai/thai/vietnami city-re tippeltem volna, mert a nagy multikulturális forradalom jegyében ott minden van, csak az nincs, amiért odamegy az ember. Pizzát, sushit, pekingi kacsát kilószámra ehettem volna, így szégyen szemre kikötöttünk egy Burger King-ben, Gábor az asztalt csapkodta idegességében, hogy ezt nehogy elmondjuk a többieknek, mert kiröhögnek minket. Nem mondtuk.

A fiúk nagy szerencséjére a maraton napjára (de csak akkorra) kisütött a nap, eltűntek a felhők és mindenki sikeresen abszolválta a távot, Apára meg különösen büszkék voltunk, szuper időt futott és ugyan nagyon féltettem, mi lesz az ízületeivel, térdével, alig fájlalta jobban valamijét, mint a félmaratonnál és állítása szerint teljesen felspannolta a tudat, hogy egészet fut. Érdekes módon maga a szervezés hagyott kívánnivalót maga után, pedig ugye az egyik legnagyobb futóversenyről beszélünk, a mondsee-i, vagy a bécsi verseny sokkal jobb volt. Aznap aztán nekilódultunk, és Dávid ott élő öccse jóvoltából volt két foglalt asztalunk egy igazi EHTE tradícionális bajor sörkertben. Igaz, 20 megállót kellett buszozni, de sebaj! Mindez persze Dani fürdés és evés idejében volt, mi nagy naívan azt hittük, a sok látnivaló majd leköti, de nem. A buszozást kispasi módjára rettenetesen élvezte, nézte az autókat, a házakat, de a fekete leves csak ezután jött. A gyerekben valami atomóra működik, mert percre pontosan fél 7-kor (ekkor van otthon fürdetés) elkezdett helyezkedni, nyűglődni, aminek a vége az lett, hogy felváltva tudtunk csak enni, és a hordozóban cipeltük fel-alá, mert csak így nem ordított. (megjegyzem, borzalmas, amikor minden vendég téged néz, ahogy próbálod a síró gyereked vígasztalni, én a szülés óta oda se figyelek ilyenkor, mert tudom és átérzem ezt) Így én ettem egy fasírtot a kettőből, Apa pedig kihűlt virslit száradt kenyérrel és pereccel...jóóóvót, na. A visszafelé úton a mozgó babakocsiban persze ismét ment a szundi - ja, előtte körbeudvarolta a fél pincérnő sereget, meg Ákos barátnőjét, ilyenkor mindig hülyén néznek ránk, hogy biztos ez a gyerek üvöltött előtte??? - , mi meg Apával egymásra borulva próbáltuk a buszon kiélvezni azt a negyed órát, ami jutott. A hotelben ugye mi történt? Dani a vacsi és fürdés után, frissen, fitten, kialudtan elkezdett parádézni és heőveőzni és eszembe jutottak az én szüleim, akikkel anno én még 5 éves koromban is ezt csináltam - na jó, nem bőgtem talán - és egyből megértettem őket. :-)

De hogy dicsekedjek is az amúgy tündéri gyerekünkkel elmesélem, hogy a maraton napján egyszercsak délután fogta magát és az autós ülésén felhúzódzkodva felállt és ácsorgott, mintha mindig ezt csinálta volna. Én elsírtam magam persze, ő nevetgélt, szóval nődögél és ügyesedik napról napra. Hétfőn aztán tovább indultunk család látogatóba Regensburg, majd Lipcse irányába, de ez majd egy másik bejegyzés lesz!

Még élünk! :-)

Itthon vagyunk, megérkeztünk, szuper volt minden, sok mesélnivalóm is van, csak jelenleg dübörög a mosógép, fut a lakás, a gyerek pedig olyan aktív és mozgékony lett az utóbbi napokban, hogy győzök utána menni. Nemsokára élménybeszámolok, terveim szerint sok képpel, addigis álljon itt kárpótlásul egy huncut Dániel fotó. :-)

Ez még a támaszkodós verzió :-)

Dani felült!

Sok minden történt velünk és Danival szeptemberben, no de az október is új eseményekkel indult, ugyanis hosszas próbálkozások után tegnap Dániel úr önállóan felült :-))) Már előző hét csütörtökön is (amikor vittük mázsálásra a doktornőhöz) mondta Apukám, hogy a hordozóban a kocsi felé menet felült a gyerek, de én el se akartam hinni, aztán amikor beültem, nem hittem a szememnek, Dani ott üldögélt mint a cövek. Persze hamar elfáradt és visszahanyatlott, de onnantól minden nap figyeltük, hátha ma....Nagyon érdekes egyébként megfigyelni így közelről egy kisember fejlődését, növekedését, mert sokszor felnőttként úgy tűnik, több hétig semmit sem csinál, pedig dehogy! Ő addig is gyakorol, fejlődik a kis idegrendszere, egyensúlyozik, és ami nekünk olyan természetes, neki óóóóriási erőfeszítésekbe kerül.

Szóval tegnap már támaszkodva ücsörgött (4kézláb állásból oldalra lerakja a kis popóját), aztán este az X faktor alatt egyszercsak fogta magát, elengedte mindkét kezével a földet, kihúzta magát és nézte a tv-t. Na, ilyenkor nem szabad sipárogva odaszaladni, hogy jaaaaajjj, de ügyes vagy meg satöbbi, mert ekkor jön az oldalra dőlés és fejbeverés. Szóval némán, ámbár ugrásra készen figyeltük, de nem volt semmi, egyszercsak megunta és hanyatt vágta magát egy játék után eredve. Ma reggel is üldögélt már egyedül, sőt, egyre többször játszott így - most szundít kicsit.

A héten már nagy pakolásban leszünk, hiszen péntek reggel indulunk Németországba, kipróbáljuk az új tetőboxot is, a csomagtartó már nem elegendő hármunk cuccának + a babakocsinak. Előtte még vennünk kell Daninak kabátot és vastagabb ruhákat, mert ott már elég hideg van, főleg Lipcsében. Néhány pulóvert már beszereztem neki, de még mindig inkább csak őszi kisruháink vannak, szóval be kell vetnem magam a városba valamelyik nap. "Magamról" annyit, hogy bár hótt' béna vagyok a virágok gondozásában és életben tartásában, a hiperérzékeny orchideám mégis annyi virágot hozott, hogy majd'leszakad. Ne kérdezze senki, hogy csináltam, nem tudom... :-)

Dani best of - szeptember