Lipcsébe való eljutásunk nem volt egy leányálom. A rossz idő kipipálva, ezt már nem is részletezem, de ezen felül az égiek minden lehetséges módon hátráltattak minket. Kezdtük azzal, hogy Regensburg után nem sokkal belefutottunk egy hatalmas rendőri razziába. Mindenkit letereltek az autópályáról egy parkolóba, volt ott minden, kutyás rendőr, kommandós, vámos, szóval amit csak el lehet képzelni. Dícséretképp el kell mondani, hogy nagyon udvariasak voltak (nem úgy, mint hazánk béli kollégáik), szegény rendőr bácsi meglátva a rendszámot hatalmas artikuláció közepette kezdett beszélni hozzánk, miszerint "jóóóónapooot, eeeeez egy rendőriiiii ellenőőőrzés, tetszik érteni engeeeem???" Miután mondtuk neki mindketten, hogy no para, megy ez nekünk, nem kell ennyire hangosan és lassan beszélni (érdekes, hogy az ember, ha külföldinek magyaráz, kapásból hangosan és artikulálva kezd el beszélni, mintha ettől könnyebb lenne a másiknak, ha nem beszéli a nyelvet :D), elkérte a kocsi papírjait, a miénket és Daniét (!) is, valamint megkérdezte, házasok vagyunk-e. Mondtuk neki, hogy a gyerek iratai a csomagtartóban vannak, Apa el is indult kiszedni őket, de aztán csak legyintett, hogy mégsem kéri. Egy furgonba vitték a személyiket, bescannelték, közben egy másik rendőr megnézte, be van-e kötve a gyerekülés, majd Apával kedélyesen elbeszélgettek arról, hogy mit kellene megnéznünk Lipcsében. Persze érdeklődve hallgattuk, legalább normál módon kommunikált velünk, majd megköszönték a türelmünket és jó utat kívánva, elengedtek minket. Igazából ezt csak azért írtam le, mert itthon enyhén szólva taplóbb kollégákkal lehet találkozni, kellemes meglepetés volt.
A sokk csak akkor ért minket igazán, mikor egyszer csak elkezdett lassulni a forgalom, egyre több kamion állt a külső sávban és tudatosult bennünk: autópálya lezárás/felújítás/terelés. Németországban szerintem az a kuriózum, ha az ember nem fut bele legalább egy ilyenbe, csak az egész napos utazás egy fáradt, folyton mászni akaró 7,5 hónapossal amúgy sem megy flottul, bár meg kell, hogy jegyezzem, Dániel egy kis hős volt ismét. Jó, ehhez kellett, hogy Apával közösen előadjunk neki minden gyerekdalt, amit ismertünk, de megérte, na meg aztán igazi kispasi a gyerek, tátott szájjal bámulta a kamionokat, amikből a kamionos bácsik néha ki is integettek neki :-) Bevallom a Lipcse előtti utolsó 30 kilómétert az ölemben tette meg (még jó, hogy ekkorra már olyan késő volt, hogy rendőrnek híre hamva se volt). Ekkor jöttünk rá, hogy Dánielnél megállíthatatlanul elkezdődött a szeparációs szorongás, úgy bújt hozzám és szorította a kezem, hogy majd' elolvadtam, Apa meg szomorúan megjegyezte, hogy akkor ezután már csak így lesz....én meg mondtam neki, hogy nem, mert pár hónap 'anya-anya' után rá fog jönni, hogy a csajokkal nem lehet focizni, anya nem enged meg sok mindent, meg apa különben is fiú, így én leszek az, aki az idő múlásával majd háttérbe szorul.
Végre valahára aztán kikötöttünk a szokásos kis panziónkban, ami sokkal szebb és ha lehet, még tisztább lett, mint amilyen volt, engem pedig különösen nagy nosztalgia kerített hatalmába, hiszen szinte pontosan egy évvel ezelőtt voltunk itt, akkor voltam 20 hetes terhes és Dani még a pocakomban ugrándozott csak, most meg.... A napjaink jól teltek, Apának voltak elintéznivalói és órái a fősulin, de aztán együtt voltunk, elmentünk bevásárolni, vettünk sok finomságot, sétáltunk a belvárosban, megnéztük az Immatrikulationstag-ot, majd aznap este elmentünk a partira is, ami a főiskolán volt (ingyen sör, virsli, ez kell a népnek). Odafelé Dániel elszundított a babakocsiban, így kb volt negyed órám, amíg gyorsan beszélhettem mindenkivel, akit ismerek, ehettem egy pulyka sültet és beleihattam Apa sörébe - kicsit furán néztem ki, hogy egyik kezemmel a babakocsit mozgattam fel-le, másikban pedig egy barna sörös üveget szorongattam, lévén pohár nem volt :D - majd Dani úgy döntött, megnézi mi történik a nagyvilágban. Pár percig csendben is volt, majd aztán eltörött a mécses és úgy visított, hogy a dj zavarba jött, ez nagyon vicces így visszatekintve, de ott főtt a fejem rendesen. A panzióban persze semmi baja nem volt már, kacarászott az ágyban, pancsolt a fürdőben és semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy aludjon....hát, így jártunk.... Hazafelé aztán már nem a gyerekkel, hanem velem lettek problémák, feltehetően azért, mert egy mekiben bedobtam éhgyomorra egy cappuccinot, így délutánra olyan rosszullét jött rám, hogy meg kellett kétszer is állnunk Csehországban és Szlovákiában. Apa támogatott ki a kocsiból, mint valami részeg nőszemélyt, zsibbadt mindenem és úgy éreztem, még kétszer szülnék inkább most azonnal, de múljon el ez a rosszullét. Próbálkoztam Ági légzési módszerével, amit a szülés közben tanított nekem, és valóban, nem rossz dolog ez a lassan be, hangosan kifújva ki :-) Lényeg a lényeg, elmúlt végül, de még másnap is szédültem, a kávéra pedig rá sem bírtam nézni, mondjuk ez nem tartott tovább 1 napnál, most például ismét azt kortyolgatom itt a monitor előtt.
Mire hazaértünk, hulla fáradtak voltunk persze és megegyeztünk abban, a hévízi és pécsi utunk után itthon fogunk ülni a se......ön jó sokáig. Ez a sokáig 2 hónapot fog jelenteni, hiszen akkor kiköltözünk fél évre Lipcsébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése