A maraton

Nos, eléggé időhiányban szenvedek, majd írok erről is bővebben, csak végre szeretném legalább a maratonos posztot elkezdeni, hátha a nap végére be is tudom majd fejezni.

Pénteken tehát elindultunk, én egy kicsit gyomorgörccsel kezdtem a napot, mit hagyunk itthon ugye, hogy fogja a gyerek bírni, hányszor fogunk eközben mi ketten összeveszni..stb...stb...Tetézte mindezt a tény, hogy Dani még a parkolóban, álló autóban összehányta a kabátját, a tiszta ruháit, így az utazást takarítással és ruhaszárogatással kezdtem. Ami Dánielt illeti, a félelmeink alaptalanok voltak, mert az út - amiből minimum 500 km-t szakadó esőben tettünk meg - felét átaludta, a másik felében pedig szöszmötölt a játékaival. Ausztriában azért persze megálltunk ebédelni, no meg a kocsiban terjengő buké is erre ösztönzött minket, hiszen Dani napközbeni, percre pontos kakija ekkorra ott utazott köztünk. Véleményem szerint Apával valami veszélyességi pótlékot is kaphatnánk szülőként, mert egy állandóan ülni akaró, ficánkoló, vergődő gyereket a hátsó ülésen tisztába tenni.....kérem szépen, ezt csinálja meg valami szörvájver féle játékos! Én az ülés maradék 5 centijén egyensúlyoztam, még a nem tudom mim is kakás volt, Apa az első ülésről kitekeredve szórakoztatta a fiatal urat, aki fütyült a helyzetre és mindenáron be akart nézni az ülések alá, mert hogy ott valami tuti jó dolog lehet, csak eddig ezt mi eltitkoltuk előle. A procedúra végére Dani elégedetten kérte az ebédjét, mi meg leizzadva, lumbágóval küzdve igyekeztünk homo sapiens-hez méltó körülményeket teremteni a gépjárműben. Mire Münchenbe értünk, besötétedett és szegény Apának még a fülén is zacskók és hátizsákok lógtak, de végül sikeresen felkúsztunk a szobába. Aznap már semmi kedvünk nem volt elmenni a maraton cuccokért (rajtszám, ruhászacskó), így 8-kor csak bezuhantunk pár szendvics után az ágyba. Előtte persze Dani majdnem eladta a hotelt, mert kiderült, itthon imád fürdeni, de a zuhanytól rettenetesen fél, így aztán remegve bújt hozzám a fürdőlepedőjében, mi meg értetlenül álltunk a dolog előtt, mire rájöttünk pár nap múlva a megoldásra. Az éjszaka borrrrrrrzalmasra sikeredett (azóta is tart a rettenet), alig vártuk, hogy reggel legyen és elkezdődjön a nap. A szobában meleg volt, Dani óránként kelt - attól tartottam, hogy már elég tejem se lesz, hiszen nem szokott otthon ennyit szopizni éjjel - az ágyak sz....ok voltak, a párnák úgyszintén, tehát remekül készült Apa a röpke 42 kilóméteres másnapi futásra. A reggeli után, mikor is Dani előadta a 'hanemlátomanyátakkorordítok' című új darabját, elindultunk átvenni a cuccokat az olimpiai stadionhoz. Gyermek persze 5 méter után bealudt a hidegben (kocsin esővédő), mi meg ernyő alatt, kómásan bandukoltunk, aminek az lett az eredménye, hogy jól elnéztük a kereszteződést, ahol kanyarodnunk kellett volna, így mire odaértünk, majdnem megvolt a maratoni táv mindkettőnknek. Persze nekünk nem volt elég a jóból, elindultunk metróval a belváros felé, a közel sem kirándulóidőben. A metrózás nagy élmény volt Dániel úrnak, én meg belegondoltam, mennyire változnak az idők, én legelőször általános iskolás koromban láttam metrót, azt is Pesten, a kiscsávó meg 7,5 hónaposan rögtön a münchenivel kezdi.....Megállapítottam azért, hogy a németekben sincs fikarcnyival se több empátia és udvariasság a babakocsival közlekedőkkel szemben, az ott élő arab kisebbség (vagy lassan többség) olyan lazán lökött fel, mint annak a rendje, majdnem beleborultam a gyerek mellé, de a többi se segített volna, sőt!

Városnézésünket elmosta az eső, halálos tömegiszonyom lett és mire Gáborékkal találkoztunk bent a belvárosban, megállapítottuk, hogy inkább pucoljunk haza, mert harakirizünk rögvest, ha még egy turista nekünk jön. Előtte szerettünk volna enni egy kis bajor virslit, gondoltuk hol máshol, ha nem Münchenben, nyilván minden sarkon van ilyen, ahogy sör is. Hát kérem, ha nem tudtam volna, hogy ott vagyok, tuti valami olasz/kínai/thai/vietnami city-re tippeltem volna, mert a nagy multikulturális forradalom jegyében ott minden van, csak az nincs, amiért odamegy az ember. Pizzát, sushit, pekingi kacsát kilószámra ehettem volna, így szégyen szemre kikötöttünk egy Burger King-ben, Gábor az asztalt csapkodta idegességében, hogy ezt nehogy elmondjuk a többieknek, mert kiröhögnek minket. Nem mondtuk.

A fiúk nagy szerencséjére a maraton napjára (de csak akkorra) kisütött a nap, eltűntek a felhők és mindenki sikeresen abszolválta a távot, Apára meg különösen büszkék voltunk, szuper időt futott és ugyan nagyon féltettem, mi lesz az ízületeivel, térdével, alig fájlalta jobban valamijét, mint a félmaratonnál és állítása szerint teljesen felspannolta a tudat, hogy egészet fut. Érdekes módon maga a szervezés hagyott kívánnivalót maga után, pedig ugye az egyik legnagyobb futóversenyről beszélünk, a mondsee-i, vagy a bécsi verseny sokkal jobb volt. Aznap aztán nekilódultunk, és Dávid ott élő öccse jóvoltából volt két foglalt asztalunk egy igazi EHTE tradícionális bajor sörkertben. Igaz, 20 megállót kellett buszozni, de sebaj! Mindez persze Dani fürdés és evés idejében volt, mi nagy naívan azt hittük, a sok látnivaló majd leköti, de nem. A buszozást kispasi módjára rettenetesen élvezte, nézte az autókat, a házakat, de a fekete leves csak ezután jött. A gyerekben valami atomóra működik, mert percre pontosan fél 7-kor (ekkor van otthon fürdetés) elkezdett helyezkedni, nyűglődni, aminek a vége az lett, hogy felváltva tudtunk csak enni, és a hordozóban cipeltük fel-alá, mert csak így nem ordított. (megjegyzem, borzalmas, amikor minden vendég téged néz, ahogy próbálod a síró gyereked vígasztalni, én a szülés óta oda se figyelek ilyenkor, mert tudom és átérzem ezt) Így én ettem egy fasírtot a kettőből, Apa pedig kihűlt virslit száradt kenyérrel és pereccel...jóóóvót, na. A visszafelé úton a mozgó babakocsiban persze ismét ment a szundi - ja, előtte körbeudvarolta a fél pincérnő sereget, meg Ákos barátnőjét, ilyenkor mindig hülyén néznek ránk, hogy biztos ez a gyerek üvöltött előtte??? - , mi meg Apával egymásra borulva próbáltuk a buszon kiélvezni azt a negyed órát, ami jutott. A hotelben ugye mi történt? Dani a vacsi és fürdés után, frissen, fitten, kialudtan elkezdett parádézni és heőveőzni és eszembe jutottak az én szüleim, akikkel anno én még 5 éves koromban is ezt csináltam - na jó, nem bőgtem talán - és egyből megértettem őket. :-)

De hogy dicsekedjek is az amúgy tündéri gyerekünkkel elmesélem, hogy a maraton napján egyszercsak délután fogta magát és az autós ülésén felhúzódzkodva felállt és ácsorgott, mintha mindig ezt csinálta volna. Én elsírtam magam persze, ő nevetgélt, szóval nődögél és ügyesedik napról napra. Hétfőn aztán tovább indultunk család látogatóba Regensburg, majd Lipcse irányába, de ez majd egy másik bejegyzés lesz!