Jááááááj, kaptam már hideget meleget, hogy mi van velünk, eltűntünk-e a föld színéről, de jelentem nem, csak jelenleg úgy érzem, ha a nap 48 órából állna, az is kevés lenne.
Nos, próbálom nagy-vonalakban összefoglalni, mi történt velünk és igyekszem képeket is feltölteni, legalább egy új szülinapos számlálót sikerült végre feltennem....döbbenten "érzékeltem", hogy a fiam 3 éves lesz már, elképesztő, hogy rohan az idő, aztán most született. De tényleg.
A telet egy újévi tüszős mandulagyulladással átvészeltük, utána szerencsére semmi nem volt, már ami a betegségeket illeti. Megvolt a második szülinap is, Dániel sokkal jobban élvezte és értékelte, mint az előzőt és mi is készültünk ezerrel, lásd: szülinapi csákók, sok-sok lufi, szülinapos asztalterítő, Thomas torta (isteni finom volt) és egy igazi YBike futóbringa, amit családi ajándékként kapott a nagyfiú. Sajnos kint még nem nagyon tudtunk robogni vele, mert az időjárás közbeszólt, talán egy-két kellemes elő-tavaszi napon tudtuk használni, de persze ami késik, nem múlik. Aztán március legelején elkezdtük a bölcsibe szoktatást. Én fogadalmat tettem, hogy nem fogom túlparázni a dolgot, mert számtalanszor belebuktam abba, hogy Dániel megérezte rajtam a feszültséget, így aztán tényleg bejött minden félelmem. Nem, most kivételesen a "baromilazavagyok"-anyuka szerepét vettem fel és csodálkozva fedeztem fel, hogy sikerült is azonosulni vele :-) A bölcsi a város egyik nagyon csendes, zöldövezeti részén van, és a dadus nénik (illetve gondozó nénik) pedig tündériek. Talán korábban írtam már, hogy mi a Cica csoportba kerültünk, Jutka nénihez és Kati nénihez, akik az idősebb korosztályt képviselik, de elsőre is nagyon szimpatikusak voltak és azok is maradtak! Az első héten csak egy-egy órára mentünk be, én is ott voltam Danival és ismerkedtünk a csoportszobával, játékokkal, bölcsis társakkal. Danit egyből megrohanták a csajok, kapott puszikat, simiket, ő meg óbégatva jött hozzám, miszerint "Anyaaaaaaa, megpuszilt az a kislááááány!" Na ja, 15 év múlva egyrészt erről már nem fogok tudni valószínűleg, másrészt akkor majd örülni fog ennek. Ő egyébként nem egy nagy puszi bajnok, néhanapján előjön belőle a szeretgetős énje, akkor percenként kapok "cuppit", de nem egy bújós kiscica ami a szeretgetést illeti. Mi annál inkább örülünk, ha néha megnyilvánul ez az énje is, de erőltetni nem erőltetjük. Mivel azokban a napokban még jó idő volt, így az udvarra is kimehetett a többiekkel. Eleinte noszogatni kellett, amikor elővették a kismotorokat, bringákat, mert Dániel csak állt, állt, a többiek meg elkapkodták a járgányokat előle. Elképesztő nehéz egyébként -legalábbis nekem - nem beavatkozni ezekbe a dolgokba de végülis meg kell tanulnia szemfülesnek lenni, én pedig nem állhatok mellette minden pillanatban, szóval első napon játék nélkül maradt. A következő napokban aztán már el kellett mennem negyed órára papírokat tölteni, fél órára sétálni, aztán két órára....amit nagyrészt a kocsiban töltöttem Nők Lapja olvasással.....annyit talán a szülés óta nem olvastam egy huzamban :-)
Érdekes módon valahogy nem izgultam, mert megbíztam és most is megbízom a gondozó nénikben, láttam hogy a többi kisgyerek is nagyon szereti őket, türelmesek, mindent elmagyaráznak és ez nekem elég is volt. Talán egyetlen napon volt eddig kis sírás - bár még annak se mondanám - amikor Apával közösen vittük és elköszöntünk tőle. Szerintem úgy érezte, hogy mi most elmegyünk valahova és kimarad valami közös kalandból, de Kati néni hamar elterelte a figyelmét egy óriási tűzoltó autóval, úgyhogy mi ejtve is voltunk kettő pillanat alatt. El is döntöttük, hogy vagy egyikünk, vagy a másikunk fogja vinni, de ketten egyszerre soha többet, mert egész egyszerűen nem jó.
Igaz, nem jár sok ideje még, de annyi biztos:
- megtanult önállóan, pohárból inni, segítség nélkül
- sokkal nyitottabb, barátkozósabb lett
- itthon az evés nem egy kedvelt elfoglaltság, ott az utolsó kanálig megeszik mindent, amit Kati néni kimer neki és már csak a leveshez kell kis segítség
- önállóan alszik el, ugyanannyit alszik mint itthon és minden sírás nélkül
Nagyon szeretik a kispasast, Jutka néni el is nevezte forgószél-Danikának, szerinte amilyen kicsi, olyan sokat dolgozik, tesz-vesz, épít. Való igaz, Boldi haverjával kigazolták a fél bölcsi udvart, majdnem megszakadtam a nevetéstől, amikor Kati néni elmesélte, hogy Dániel a tyúkhúrokat elképesztő precizitással tépkedi ki, és közben mondogatja, hogy "Dani gazol". Ezt Apukámtól tanulta még nyáron, de ezek szerint nem felejtette el, mert ki is lett nevezve kiskertésznek, Boldi pedig - ő nagyon csendes, szinte semmit nem beszél, pedig egyidősek - megy Dániel után, aki közben magyaráz és mesél neki, hogy ebéd után jön Anya, aztán megyünk a Mamához-Papához, meg buszozni...stb. Kati néni szerint Boldi így fog megtanulni Danitól dumálni, Dani pedig kicsit lehiggad Boldi mellett. Tüneményesek együtt! Visszatérve a kisbicaj-problémára: az is megoldódott, a második héten Dániel ugyanis rájött, hogy ha Bea néni jön a kulccsal, akkor nagy valószínűséggel a kinti járgányokat fogja elővenni, így -szintén Kati néni elmesélése alapján - egyből odaáll az ajtó elé és türelmesen vár, amíg Bea néni meg nem jelenik a kincsekkel. Akkor aztán - mivel ő van ott elsőnek - választ magának egy járművet és ha éppen nem gazol, vagy nem keres Boldival katicákat és bodobácsokat a fákon, akkor brümmögve rója a köröket az udvaron. Nekem meg talán tényleg többször kellene laza-anyunak lennem :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése