Haladunk...

.....minden tekintetben. Én a szuper-candida-diétámmal és a gyógyszeres kezeléssel 6,5 kilótól szabadultam meg, így amellett, hogy jobban érzem magam - amit remélek, hogy így is marad - újra beleférek lánykori ruháimba, ki kellett cserélnem az összes övemet, mert lötyögött rajtam minden, nadrágokkal együtt. Ennyit erről :-)

Pakolunk...kicsit fura látni, hogy az egész házunk lassan dobozokkal van tele, a könyvespolcokról lekerültek a kötetek, a felét felvittük a padlásra, a másik felét visszük magunkkal a költözéskor, hogy azokon a napokon, amikor totál befordulunk a külföldi léttől és minden egyéb velejárójától, legyen mibe kapaszkodni. Például egy jó kis Harry Potter regénybe, vagy egy izgalmas Akunyin kötetbe, ezt a nagyszerű orosz írót most fedeztem fel magamnak. Dániel is tudatosítja magában, hogy már csak bő két hónap van hátra itt az oviban, bőszen gyakorolja a nyelvet. Nem, nem mi erőltetjük, ő maga kérdezgeti folyamatosan, ez mit jelent németül, hogy fogják ezt mondani a német gyerekek, és úgy egyébként angolul ez hogy van? Imádom, hogy ennyire érdeklődik az idegen nyelvek iránt!!!!! Másik hatalmas szenvedélye a sakk lett. Igen, sakkozik. Apja lehozta a padlásról pár hete a gyerekkorában kapott - tehát röpke 30 éves - fából faragott menő sakk-készletét, azóta a gyereket le se lehet vakarni a sakktábláról. Eleinte csak azt gyakorolták, hogy kell felállítani a bábukat, én már itt meg voltam lőve rendesen. Szegény családom bőszen próbálkozott velem, hogy megtanítson sakkozni, számomra egy emberöltő is kevés volna, annyit értek hozzá, mint tyúk az abc-hez. Dánielt viszont még soha nem láttam szinte ilyen kitartónak. Napokig minden nap délután leült és magától vagy harmincszor felállította, majd leszedte a bábukat és ezt addig gyakorolta, amíg nem ment fél perc alatt. Azóta minden hétvégén ahogy kinyílik a szeme kéri az apját, hogy üljenek le és játszanak, illetve hétköznap esténként a Híradó előtt is van egy parti. Nagyon jól gondolkodik  és taktikázik, számomra elképesztő látni, hogy 5 és fél évesen ennyire érti a bonyolult lépéskombinációkat. Ezen kívül mindene a fizika és a kísérletek. Totál apja a gyerek, az egész gondolkodása, érdeklődési köre eltér az enyémtől, néha csak ülök és lesek nagy szemekkel, amikor beszélgetnek a gravitációról, az energiamegmaradásról és az ehhez hasonló nyalánkságokról. Én, mint bőccccsész mélyen hallgatok és bárgyún vigyorgok, zavarba pedig akkor jövök, amikor tőlem kérdez meg bizonyos csillagászati dolgokat. Persze egyáltalán nem bánom, hogy nem olyan mint én, belőlem hiányzik ez a fajta gondolkodásmód és sajnos bevallom, többször láttam kárát ennek.
Újabban a földrajzot fedezte fel magának, a zászlókat tanulmányozza minden este lefekvés előtt, kedvence Nicaragua, de csak azért, mert elmondása szerint rém vicces neve van :-)

Tegnap látogatást tettem Budapesten egy magánrendelőben, hogy elvégeztessek egy olyan vizsgálatot, amit helyben egész egyszerűen nem akart senki. Illetve de, egy belgyógyász mondta, hogy ebbe az irányba kutakodjunk tovább, illető úriember külföldön dolgozott eddig, valószínű innen a hozzáállás és az egyeteln normális diagnózis. Szóval reggel fél 7-kor kocsiba be, kis székletminta a táskában  - vááá, de morbid:-) - 2 kiló lelet, javaslat, eredmény, plusz 130-as vérnyomás, miszerint most mégis mi a túró vár rám? Doktornő meghallgatja a panaszokat, minden papírt lelkiismeretesen megnéz, jegyzetel, majd vércukor-mérés (bazi alacsony), kakielemzés a kis helyi laborban. Eredmény: súlyos candida-fertőzés, vagyis az egész szervezetem tele van vele, ott van mindenhol, ahol csak lehet. Fingom nincs, sírjak-e vagy nevessek, bevallom, vártam már egy pozitív leletre, hogy legalább halvány lila dunsztom legyen, mi ellen küzdök. Jelenleg több az olyan kaja, amit nem ehetek, van, ami ezek közül óriási érvágás, de muszáj, ha ki akarok lábalni ebből. Végülis baromira nem csodálom, hogy ide jutottam, december óta számtalan antibiotikumot szedtem, van olyan, amelyiket 15 napig, de a 10 volt a minimum minden esetben. Emellett széééép stresszes, ÜLŐ munkám van, szóval nagyjából adott volt, hogy itt fogok kikötni.
Nem baj, nem kesergünk, előre nézünk, diéta on és kitartás. :-)
MÁS: A gyerekem egy Casanova lett. Eddig ott tartottunk, hogy Melinda néni (ki nem állhatom egyébként szegényt, nem tehetek róla) mellett Zoé az, aki a felesége lesz, majd egyszercsak a hét elején robbant a bomba, hogy felfedezte M. Annát (jelzem, kiscsoport óta együtt vannak...), akivel egész egyszerűen szuper játszani a homokozóban. Tegnap pedig bejelentette, csak úgy bájdövéj, hogy ma esküvője lesz. Apjával együtt produkált arckifejezésünkre kibökte, hogy ma a homokozóban elveszi Annát, szertartásvezetőnek Máté haverját kérték fel. Így reggel a szupermenő Darth Vader-es, köpenyes pólót vette fel, mert az ember a saját esküvőjén mégis nézzen már ki valahogy. Anyós leszek. Azért kértem, hogy legközelebb kicst előbb jelentse be, hogy lelkiekben fel tudjak készülni mindenre.

A lerobbant anyuka

Kiegészítve előző blogbejegyzésemet kicsit átgondoltam, miket hallottam orvosoktól az utóbbi időkben. Hadd jegyezzem meg halkan – nem is, inkább jó hangosan – hogy főorvosokról, nagyon drágán rendelő magándokikról van itt most szó, tehát nem az SZTK-s „húzzonsorszámotjóvanmajdnégyhónapmúlvajöjjön“ kategóriás szakemberekről írok (azokról is regényt tudnék írni - tisztelet a kivételnek, olyan mindig van, csak engem még nem hozott vele össze a sors). A top 4 kategória:

• Végülis elvan akkor, ha bevesz egy fájdalomcsillapítót, nem?  Vagy annyira fáj, hogy létezni se tud ettől? (De, bár a kiújuló gyomorfekélyem miatt nem szedhetek szinte semmit, de végülis elvagyok…vagyogatok…)

• Szépen kivizsgálták, hát miért nem örül neki, hogy mindene negatív? 10.000 Ft lesz akkor. (Az élet szép, mindennek örülni kell, annak is, hogy fáj. Mert így leglább érzem, hogy életben vagyok még.)

• Pár kezelést ki tudok írni. Nem gondolnám, hogy használni fog, de hát egy-két évvel később mennek tönkre az ízületei. Ez jó, nem?  (Persze, anyád)

• Jót fog tenni a környezetváltozás magának. Ezek pszichoszomatikus tünetek. Nyugtatót tudok felírni. Ne vezessen, ne menjen dolgozni, ha beveszi, és ne olvassa el a betegtájékoztatót.

Csütörtökön Budapest, mert itt helyben nincs már más, akihez menni tudnék. Az utolsó dokinak, akinél voltam van tippje, ha bejön, akkor örülünk (nagyon komplex laborvizsgálat mutatja csak ki), addig meg majd csak kibírom. Há‘ nem???

Nos, Dániel, nehogy már csak itt nyafogjak magamról. Kitűnően van, leszámítva, hogy a hosszú nyári szünet miatt nagyjából újra rájött a szeparációs szrorongás, bár tartok tőle, hogy ez már annak szól, amennyit én dolgozom. Hétvégén moziztunk egyet közösen, megnéztük a Jégkorszakot, ami korszakos (ajj, de kis frappáns lett ez) bugyutaságra sikerült és ezt még az 5 és fél éves gyerek is érezte. Nulla történet, nyögvenyelős kis viccfoszlányok, amit tuti nem ért egy kisgyerek se. Szerencsére volt benne Sid, aki elviszi a hátán az egészet, ha a lajhár nem lenne, a felénél felálltunk volna. A hétvége másik nagy történése, hogy visszatértünk a szupinált cipőkhöz, mivel észrevettem, hogy Dani jobb bokája egyáltalán nem áll rendesen. Dokinéni, megnyugtatás, jó lesz ez, csak cipőváltás kell. Hát, jó hogy lehet kapni, 13.000 forintért sikerült is hozzájutni, bár a boltban majdnem leordítottam az eladó fejét, annyira bunkó volt. (Betudom a betegségemnek, amitől olyan hangulatingadozásaim vannak, hogy öröm nézni. Egyik pillanatban mindent és mindenkit legyőző hősnőnek látom magam, aki Vangelis egyik opuszára szakít át minden célszalagot, majd rá 3 másodpercre bőgök mint a fiaszamár és telefújok 400 zsepit azzal, hogy b@szódjon meg a világ, miért van ez velem 8 hónapja?) Na, tehát ovis benti cipő megvan, gyermek sértődötten, de felveszi, mert ugye „gyogyócipőből“ – ahogy ő hívja – nincs Darth Vader-es, Yodás és egyik se menő….Mindegy, egy hős, mert kicsit fáj a lába tőle, nyilván rakja helyre, de azért hordja rendületlenül. Apánk motortúrán, legalább ő kapcsoljon ki egy kicsit, nemsokára úgyis beindul neki a felkészülés az új melójára, mehet vizsgázni jogból.

Mission (im)possible?

Ismét bebuktam azt a tervem, miszerint mostantól aztán nagyon sokat és nagyon gyakran fogok írni. Nem jött össze, mint látható. Kicsit – na, valljuk be, nem kicsit, k….a – mélypontra kerültem, március óta küzdök nagyon komoly tünetekkel, mindezidáig nulla eredménnyel. A városban nincs olyan szakterület, ahol ne jártam volna, össze nem is akarom számolni, hány tízezer forintot hagytam ott mindenféle nagy neveknél, megoldás nélkül. Igaz, minden komolyabb vizsgálatom negatív eredménnyel zárult, de lassan itt helyben a kör bezárul, mert a „neharagudjoneztúlmutatakompetenciámon” dumán kívül eddig más eredményt nem tudtak felmutatni. Már ha ez eredménynek számít. De legalább volt olyan, kettő is, aki nem fogadott el pénzt, mert azt mondták, halvány dunsztjuk sincs, hogy ezeken a komplex (értsd: izombiopszia, immunológiai teljes körű vizsgálat, neurológiai tesztek, komplett belgyógyászati kivizsgálás, mandulakivétel, nőgyógyászati szűrések, rheumatológia, Lyme-szűrés…stb…stb) vizsgálatokon kívül még hova tudnának küldeni. Jelenlegi dokim egy Párizsban végzett szaktekintély, aki az „Orvosok határok nélkül” szervezettel megfordult több afrikai, ázsiai országban is és kifejezetten mások által megoldhatatlannak hitt betegségekre specializálódott. Jelenlegi szakvéleménye szerint egy eddig még nem meghatározott baktérium, vagy egész egyszerűen Candida fertőzés áll a tüneteke mögött. Tehát ott tartok, hogy sehol, kezdődik minden előröl. Márciustól a mai napig összesen hét, azaz 7 különböző antibiotikumot szedtem, volt, amelyiket 15 napig. Ezenkívül szedáltak olyan lónyugtatókkal, amelyeket cukorbetegeknek írnak fel, mert hogy ez biztos segít. Ja, nincs cukra? Nem baj, akkor kiüti magát. Akkor csak az volt a szerencsém, hogy a mandulaműtétem miatt otthon voltam táppénzen, mert  - nem túlzok – Lipótmezőn éreztem magam, folyt a nyálam és bambultam magam elé órákon keresztül. Amikor letettem a gyógyszert, hogy nem vagyok hajlandó tovább szedni, az egyik orvos megsértődött, a másik azt mondta, pereljem be azt, aki képes volt felírni és hajítsam tűzre a maradék dobozt. Ja, és pereljem be a decemberi műtétem után a sebészetet is, mert nem tenyésztették ki a bennem talált gennyes váladékot, elfelejtették leírni, hol találták pontosan, ezzel valószínűleg elérve azt, hogy nem kaptam megfelelő antibiotikumot, nem elegendő ideig és márciusban robbant a bomba.

Szokásomtól eltérően kifejezetten nyugodt vagyok, arra várok, hogy bármi legyen, derüljön már ki. Komolyan, megnyugodnék, hogy mi ellen küzdök. Hogy ne vágjak eret magamon, folyamatosan azt sulykolom magamnak, hogy keressek ebben (is) valami pozitív dolgot. Muszáj, hogy ne csavarodjak be. Így aztán a borzalmas izom-és ízületi problémák ellenére – mivel a mozgás jót tesz – elmentem canyoningra, olyan minden mindegy alapon hegyet másztam, leugráltam szakadékokból és vízesésekről, életemben először sátoroztam, aztán raftingoltam (azt mondjuk már csináltam), beleugráltam a 13 fokos patakba (kék-zöld-lila-sárga a fél lábam, de lesz@rom), belevágtam a fogszabályozásba, személyi edzőhöz jelentkeztem…csupa olyan dolog, amit eddig csak halogattam. Ja, nem készülök a halálomra, ezek messze nem bakancslistás dolgok :-)

Viszlát, Magyarország!

Egyszer már volt ilyen, most újra belevágunk….Igaz, akkor csak fél évre cuccoltunk ki, most ez több év lesz. Kíváncsi is vagyok, félek is, optimista is akarok lenni, de nem is akarom homokba dugni a fejem, hogy minden tökéletes lesz. A történet hosszú, többször is lett volna alkalmunk rá, hogy menjünk, mindezidáig nem tetszett egyik lehetőség sem…kivéve ezt. Az úticél ismét Németország, ezúttal maga a főváros, Berlin. Jó is, meg nem is. Jó, mert már most imádom, mennyi múzeumot, kastélyt, parkot fogok/fogunk megnézni, hány hétvégét fogunk eltölteni utazással, kirándulással, és rossz, mert ha valami történik abban az országban, az ott fog történni…hadd ne térjek ki az aktuálpolitikai helyzetre. Jó, mert pár év múlva lesz egy kétnyelvű gyerekünk, rossz – illetve helyesbítek, kissé fájdalmas, mert kiveszem abból a közegből, amit imád, a barátai, akiket nagyon-nagyon szeret, pár évig távol lesznek tőle. Elmondtunk neki mindent, nem gyerekesen, hanem konkrétan. Örült neki, hogy megyünk, bár szerintünk egyelőre még csak annyit lát bele, hogy de jó, elutazunk, sok-sok napra. A valóságban minimum 4 évre.

Általában hiszek abban, hogy véletlenek nincsenek. Bevallom, mind a ketten belefáradtunk az eddigi munkánkba. Nekem tökéletesen kezdődött a multis-élet, aztán beláttam, hogy ez maga a halál. És nem azért, mert nem szeretek dolgozni, sőt…életemben egy napot sem voltam munkanélküli, nem ültem otthon a lábamat lógatva, nem vártam, hogy eltartson bárki is, hanem azért, mert ez az életforma nem egészséges. Illetve lehet, hogy másnak pont ez az élet, de hogy nekem nem, az biztos. Az utóbbi másfél évben kvázi lemaradtam a saját gyerekem, családom életéről, a termelési adatokat, ha álmomból felkeltenek, akkor is kívülről fújom, bármikor megírok egy zsebkendőáztató szöveget az ügyvezetőknek, de azt, hogy a saját gyerekem mikor, melyik nap, mit csinál, nem tudtam. Reggel 7-kor elmegyek otthonról és este 6 előtt nem érek haza. A másik oldalon persze ott van, hogy nem nézem túlságosan, mennyibe kerül egy aranyos kis póló, vagy egy Lego-készlet, mert megtehetem, hogy ne nézzem. De ha választani kell, inkább azt mondom, legyen kevesebb a számlámon, de tudjam, hogy milyen szülinapi bulira megyünk, kihez, mikor. Szóval számomra ez az éles váltás nagyon-nagyon jókor jön. Év végétől pár hónapig én is ovis leszek kicsit, végre ott lehetek Dániel mellett, amikor megtanulja az első német szavakat (a fürdőkádban már mondja magának a 4 mondatos bemutatkozó monológját, amit tanítottunk neki), főzhetek, mint más anyukák és átadom a karrier lehetőséget apának. Belekóstoltam, köszönöm, nekem elég volt.

Totálkár

Ezt most akár „c”-vel is írhattam volna és milyen stílszerű lettem volna…höhö. Lassan kezdek beletörődni, hogy egészségi állapotom a béka segge alatt van, de szerintem annál is van lejjebb, így inkább oda saccolnám. Ebből vagy az következik, hogy extrém rámjár a rúd és minden kórokozó engem pécéz ki magának célpontként, vagy 100 évig fogok élni és amikor a hamut is mamunak mondom, rajtam fog röhögni a fél világ, miszerint milyen szerencsés vagyok, hogy ugyan félévente műtöttek, mégis túléltem mindent. Tavaly decemberben a kórház ötödik emeletén jobbra kellett kanyarodnom a hasi sebészetre, most bal felé veszem az irányt a fül-orr-gégészet irányába, hipp-hopp kikapják a manduláimat. Tulajdonképpen 30 éve meg kellett volna, hogy történjen a dolog, sajnos most lett belőle karika. Mindenesetre megfogadtam, ha egyszer egy jó doki azt mondja Dánielnek, hogy bizony ajánlaná a mandula-kivételt, nem fogok hezitálni, mint anno az én édesanyám. A kínok kínját állom ki az ízületi fájdalmaim miatt, vérképem persze tökéletes lett (aminek örülök), de erre minden orvos széttárta kezeit, hogy hááááát, akkó’ nem tuggya mi lehet, keresgessek tovább. Imádom, hogy a magyar egészségügyben nekem, vagyis a betegnek kell sakkoznom, mi, mitől lehet. Én tutter elvégeznék egy orvosi gyorstalpalót már, a sebészeten azt hitték, szakmabeli vagyok, mert kívülről nyomom a referenciaértékeket. Én inkább totál szívásnak és gáznak tartom ezt, hogy a nődokimon kívül még egy olyan orvossal sem találkoztam, aki épkézláb tanácsokkal tudott volna ellátni. Lényeg a lényeg, elmentem fül-orr-gégészhez, ahol kiderült, hogy nincs tovább, mandulaműtét szükséges, mert elképesztően néznek ki. Azt nem mondom, hogy az orvos túl szimpi lenne, de mivel csukott szemmel, bal kézzel is meg tudna műteni bárkit 10 perc alatt, úgy gondolom, rossz nem lehet. Emberileg nem az én stílusom – nagyon nem - , de ő van és kész. Vasárnap összepakolom kis welness-tatyómat és bevonulok a hétfői műtétre, aztán ha minden OK, csütörtök reggel elhagyom a helyszínt. Fogyókúrának remek lesz, nagyjából két hétig pépeset fogok enni, vagy cukros teát kortyolgatni, előre készülök mínusz 4-5 kilóra. Zuram meg annak örül, hogy egy hétig nem fogok dumálni :-/ Dánieltől kaptam egy nagyon nagylelkű ajánlatot: elvihetem magammal a Superman figuráját (vagy Batmant, ezt még nem döntötte el), egyetlen kikötése van, nehogy „beszurizza a doktor bácsi”. Remélem, ezt megússzuk :-)

5. szülinap és egy kis pukli

Elérkeztünk az 5. szülinaphoz is, sőt, már túl is vagyunk rajta. Miután a dinoszauruszok már lerágott csontnak számítanak (bár sosem lehet tudni, mikor térnek vissza…mint a Jurassic Parkban..höhö), ezért minyonos és Star Wars-os torták tették szebbé a kis ünnepelt nagy napját. Megejtettük a szokásos éves védőnénis ellenőrzést is, ahol bizony akadtak vicces pillanatok bőven. Először is, hogy a védőnéni megkérdezte Dánieltől, tudja-e, kisfiú-e vagy kislány. A gyerek totál teljesen hülyének nézte, hogy mi a fenéről beszél, ilyen idióta kérdéssel se találkozott (értjük persze, mi a lényege, de Dániel naaaagy 5 évesként elképesztő gagyinak találta a beugrót). Volt vérnyomásmérés is  - én még ilyen pinduri készüléket nem is láttam – Dani szépen elmagyarázta, mi a lényege a vérnyomás mérésének, mit mér, hogy mér (anyja büszkült közben), szépen végigcsinálta a hallástesztet, a szemvizsgálatot, ráállt minden mérlegre – híznia kell -  és rajzolt embert is. Utóbbi ellen tiltakozott, mert míg a labirintusok, matek példák és logikai feladványok a kisujjában vannak, addig a művészi hajlam legalább olyan messzire elkerülte, mint engem…meg az apját. Vagyis unja és idegesíti, hogy egy helyben kell ülni pár darab színes ceruza társaságában és alkotni kell. Valószínű szemészhez majd mennünk kell, mind a ketten szemüvegesek vagyunk (bár mindketten csak ímmel-ámmal hordjuk), teljesen tisztában vagyunk vele, hogy Dániel is az lesz. Mindenesetre amíg nincs konkrét probléma, addig én húzom, most egyébként is sokat voltunk mindenféle doktornál.

Történt ugyanis, hogy Dániel egyik nap még februárban úgy ébredt, hogy nem szeretne reggelizni, csak feküdt a kis meséit nézve. Ilyenkor nagyjából 1 percre sincs szükségünk, hogy megállapítsuk, valami bujkál benne. Amikor bepirosodik az arca és majdnem elalszik, akkor már totál tiszta az ügy: beteg a gyerek. Szegényem ugyanolyan lett, mint amilyen én voltam ennyi idősen: fülfájós. Így szinte minden felső légúti fertőzés egyszerre a fülére megy és általában középfülgyulladás diagnózisával zárjuk az orvosi viziteket. Rohantam vele az ügyeletre, ahol be is bizonyosodott, oltári piros és gyulladt a füle, fülcsepp, lázcsillapítás. Ebből aztán ki is gyógyult elég hamar, antibiotikumot ugyan írt neki a háziorvos, de csak láz esetén szabadott volna beadni neki, az meg másnapra már el is múlt. Három nappal a kezelés után panaszkodni kezdett, hogy nagyon fáj a nyaka. Doktoranyu nyirokcsomó tapogatásba kezdett, és még én is éreztem, hogy ezek bizony, főleg a bal oldalon elég nagyok. Na, de hát ez a dolguk, valószínű működik a bacitakarítás. 1 héttel az ominózus ügyeleti dolog után aztán egyik vasárnap este, pont lefekvés előtt Dániel vigyorogva mutatta: Nézd, anya, van egy ilyen nagy pukli a nyakamon. Amióta anya vagyok, elég pontosan meg tudom mondani, mikor, mitől kaptam majdnem infarktust, ez volt az egyik. Akkorára dagadt a füle alatti nyirokcsomó, hogy nem tudott elfeküdni a bal oldalán. Életemben nem láttam ilyet, azonnal telefonáltunk a háziorvos ismerősünknek, mit csináljunk, kell-e ügyelet. Mivel se láz, de még hőemelkedés se volt, torkánál pedig nem voltak nagyobbak a nyirokcsomók, ezért maradt a másnapi reggeli gyerekorvosi vizit. Jó, azért gondoltam, hogy túl nagy baj nem lehet, mert Dániel szaladgált, nagyon boldog volt, hogy szabadnapja lett ovi helyett és az „Emberi test” című könyvét tanulmányozta fennhangon a rendelőben. (A kisfiúk és kislányok közti különbségek oldalt kihagytuk a betegek népes tábora miatt) Doktornéni halálos nyugalommal közölte, hogy ez bizony a fülgyulladás miatt történt és mivel a bal füle sokkal csúnyább volt, mint a jobb, valószínű ezért alakult ki a megnagyobbodás (ez nem is kifejezés rá) azon az oldalon. Nincs teendő, majd lemegy. Na, engem azért nem hagyott nyugodni a dolog, magán UH rendelés, nyaki ultrahang. Egy tündéri doktor bácsit sikerült kifognunk, Dánielt teljesen lenyűgözte, hogy mit tudnak kiolvasni a fekete-szürke-fehér pacákból a képernyőn, az meg még jobban elvarázsolta, hogy belelát a saját nyakába. Ezért nem is akart nagyon átfordulni, mert akkor ő ugyan hogy látja a képernyőt. Kiderült, hogy extrém módon dolgoztak a nyirokcsomói, doki szerint az ő gyerekein ugyanez jött ki és egyre több ilyen esettel találkozik a praxisában is. Végül kiderült, Dániel legjobb haverjának ugyanez volt a baja, ugyanilyen felső légúti fertőzésből fakadóan begyulladtak a nyirokcsomói, neki viszont nem a nyakán, hanem a kis pocakjában. 1 hétig szenvedett szegény, csak probiotikumot tudtak javasolni neki. Mindenesetre megtanultuk, hogy amíg nem piros a duzzanatnál a bőr, vagy nem érezzük úgy, mintha kidurrant volna, addig sok mindent nem tudunk csinálni. Azért az antibiot kiváltottuk és javaslatra beadtuk neki, de még így is jó egy hétbe telt, mire teljesen lement minden. A kis Darth Vaderünk most már újult erővel fénykardozik szerencsére és elhatározta, hogy nem mozdonyvezető vagy kukás lesz, hanem doktor bácsi. Olyan, aki fogakat gyógyít…illetve nem is, olyan, aki kisbabákat szed ki anyukák pocakjából, vagy inkább olyan, aki szikével dolgozik és műt….vagy inkább….birodalmi katona, az a tuti.

Anya, leszel a feleségem?

Életemben azt hiszem még soha nem örültem valaminek annyira, mint amikor Dániel komoly arccal elmondta (bevallotta) nekem múlt héten, hogy én vagyok a szerelme és szívesen feleségül venne. Némiképp kis porszem is került a gépezetbe, amikor kiderült, én egy vagyok a háromból. Merthogy versenyben van még Melinda néni, az óvónéni és Zoé, a szőke, loknis hajú kislány, akinek bájos pofijával és tényleg kedves természetével nem tudom, hogy versenyezzek. De mindegy, büszke vagyok és kész……ilyenkor mindig eszembe jut, amikor 1 naposan a kórházban nézegettem, most meg kettőt pislogunk és hazaállít egy csajjal.

Van ám egy másik nagy szenvedélye is a gyermeknek, ez pedig a Csillagok háborúja. Fogalmam sincs, hogy kötöttünk ki pont ennél az alkotásnál, de a ház minden sarkában van már egy fénykard, egy űrhajó, 20 db Star Wars-os póló, pulóver, nadrág, zokni ésatöbbi. Nyilvánvaló, hogy én azon kevesek közé tartozom, aki egyszer sem látta a nagyhírű művet – meaculpa – de igyekszem behozni lemaradásomat, odáig már eljutottam, hogy van fogalmam arról, kicsoda Boba Fett, van a zöld kis Yoda-csávó no meg persze Darth Vader.