Kiegészítve
előző blogbejegyzésemet kicsit átgondoltam, miket hallottam orvosoktól az
utóbbi időkben. Hadd jegyezzem meg halkan – nem is, inkább jó hangosan – hogy főorvosokról,
nagyon drágán rendelő magándokikról van itt most szó, tehát nem az SZTK-s „húzzonsorszámotjóvanmajdnégyhónapmúlvajöjjön“
kategóriás szakemberekről írok (azokról is regényt tudnék írni - tisztelet a kivételnek, olyan mindig van, csak engem még nem hozott vele össze a sors). A top 4 kategória:
- Végülis elvan akkor, ha bevesz egy fájdalomcsillapítót, nem? Vagy annyira fáj, hogy létezni se tud ettől? (De, bár a kiújuló gyomorfekélyem miatt nem szedhetek szinte semmit, de végülis elvagyok…vagyogatok…)
- Szépen kivizsgálták, hát miért nem örül neki, hogy mindene negatív? 10.000 Ft lesz akkor. (Az élet szép, mindennek örülni kell, annak is, hogy fáj. Mert így leglább érzem, hogy életben vagyok még.)
- Pár kezelést ki tudok írni. Nem gondolnám, hogy használni fog, de hát egy-két évvel később mennek tönkre az ízületei. Ez jó, nem? (Persze, anyád)
- Jót fog tenni a környezetváltozás magának. Ezek pszichoszomatikus tünetek. Nyugtatót tudok felírni. Ne vezessen, ne menjen dolgozni, ha beveszi, és ne olvassa el a betegtájékoztatót.
Csütörtökön
Budapest, mert itt helyben nincs már más, akihez menni tudnék. Az utolsó
dokinak, akinél voltam van tippje, ha bejön, akkor örülünk (nagyon komplex laborvizsgálat
mutatja csak ki), addig meg majd csak kibírom. Há‘ nem???
Nos,
Dániel, nehogy már csak itt nyafogjak magamról. Kitűnően van, leszámítva, hogy
a hosszú nyári szünet miatt nagyjából újra rájött a szeparációs szrorongás, bár
tartok tőle, hogy ez már annak szól, amennyit én dolgozom. Hétvégén moziztunk
egyet közösen, megnéztük a Jégkorszakot, ami korszakos (ajj, de kis frappáns lett ez) bugyutaságra sikerült és
ezt még az 5 és fél éves gyerek is érezte. Nulla történet, nyögvenyelős kis
viccfoszlányok, amit tuti nem ért egy kisgyerek se. Szerencsére volt benne Sid,
aki elviszi a hátán az egészet, ha a lajhár nem lenne, a felénél felálltunk
volna. A hétvége másik nagy történése, hogy visszatértünk a szupinált cipőkhöz,
mivel észrevettem, hogy Dani jobb bokája egyáltalán nem áll rendesen. Dokinéni,
megnyugtatás, jó lesz ez, csak cipőváltás kell. Hát, jó hogy lehet kapni,
13.000 forintért sikerült is hozzájutni, bár a boltban majdnem leordítottam az
eladó fejét, annyira bunkó volt. (Betudom a betegségemnek, amitől olyan
hangulatingadozásaim vannak, hogy öröm nézni. Egyik pillanatban mindent és
mindenkit legyőző hősnőnek látom magam, aki Vangelis egyik opuszára szakít át
minden célszalagot, majd rá 3 másodpercre bőgök mint a fiaszamár és telefújok
400 zsepit azzal, hogy b@szódjon meg a világ, miért van ez velem 8 hónapja?) Na,
tehát ovis benti cipő megvan, gyermek sértődötten, de felveszi, mert ugye „gyogyócipőből“
– ahogy ő hívja – nincs Darth Vader-es, Yodás és egyik se menő….Mindegy, egy
hős, mert kicsit fáj a lába tőle, nyilván rakja helyre, de azért hordja
rendületlenül. Apánk motortúrán, legalább ő kapcsoljon ki egy kicsit, nemsokára
úgyis beindul neki a felkészülés az új melójára, mehet vizsgázni jogból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése