Ismét bebuktam azt a
tervem, miszerint mostantól aztán nagyon sokat és nagyon gyakran fogok írni.
Nem jött össze, mint látható. Kicsit – na, valljuk be, nem kicsit, k….a –
mélypontra kerültem, március óta küzdök nagyon komoly tünetekkel, mindezidáig
nulla eredménnyel. A városban nincs olyan szakterület, ahol ne jártam volna,
össze nem is akarom számolni, hány tízezer forintot hagytam ott mindenféle nagy
neveknél, megoldás nélkül. Igaz, minden komolyabb vizsgálatom negatív
eredménnyel zárult, de lassan itt helyben a kör bezárul, mert a „neharagudjoneztúlmutatakompetenciámon”
dumán kívül eddig más eredményt nem tudtak felmutatni. Már ha ez eredménynek
számít. De legalább volt olyan, kettő is, aki nem fogadott el pénzt, mert azt
mondták, halvány dunsztjuk sincs, hogy ezeken a komplex (értsd: izombiopszia,
immunológiai teljes körű vizsgálat, neurológiai tesztek, komplett
belgyógyászati kivizsgálás, mandulakivétel, nőgyógyászati szűrések,
rheumatológia, Lyme-szűrés…stb…stb) vizsgálatokon kívül még hova tudnának
küldeni. Jelenlegi dokim egy Párizsban végzett szaktekintély, aki az „Orvosok
határok nélkül” szervezettel megfordult több afrikai, ázsiai országban is és
kifejezetten mások által megoldhatatlannak hitt betegségekre specializálódott.
Jelenlegi szakvéleménye szerint egy eddig még nem meghatározott baktérium, vagy
egész egyszerűen Candida fertőzés áll a tüneteke mögött. Tehát ott tartok, hogy
sehol, kezdődik minden előröl. Márciustól a mai napig összesen hét, azaz 7
különböző antibiotikumot szedtem, volt, amelyiket 15 napig. Ezenkívül szedáltak
olyan lónyugtatókkal, amelyeket cukorbetegeknek írnak fel, mert hogy ez biztos
segít. Ja, nincs cukra? Nem baj, akkor kiüti magát. Akkor csak az volt a
szerencsém, hogy a mandulaműtétem miatt otthon voltam táppénzen, mert - nem túlzok – Lipótmezőn éreztem magam,
folyt a nyálam és bambultam magam elé órákon keresztül. Amikor letettem a
gyógyszert, hogy nem vagyok hajlandó tovább szedni, az egyik orvos megsértődött,
a másik azt mondta, pereljem be azt, aki képes volt felírni és hajítsam tűzre a
maradék dobozt. Ja, és pereljem be a decemberi műtétem után a sebészetet is,
mert nem tenyésztették ki a bennem talált gennyes váladékot, elfelejtették
leírni, hol találták pontosan, ezzel valószínűleg elérve azt, hogy nem kaptam
megfelelő antibiotikumot, nem elegendő ideig és márciusban robbant a bomba.
Szokásomtól eltérően
kifejezetten nyugodt vagyok, arra várok, hogy bármi legyen, derüljön már ki. Komolyan,
megnyugodnék, hogy mi ellen küzdök. Hogy ne vágjak eret magamon, folyamatosan
azt sulykolom magamnak, hogy keressek ebben (is) valami pozitív dolgot. Muszáj,
hogy ne csavarodjak be. Így aztán a borzalmas izom-és ízületi problémák ellenére
– mivel a mozgás jót tesz – elmentem canyoningra, olyan minden mindegy alapon hegyet
másztam, leugráltam szakadékokból és vízesésekről, életemben először
sátoroztam, aztán raftingoltam (azt mondjuk már csináltam), beleugráltam a 13
fokos patakba (kék-zöld-lila-sárga a fél lábam, de lesz@rom), belevágtam a
fogszabályozásba, személyi edzőhöz jelentkeztem…csupa olyan dolog, amit eddig
csak halogattam. Ja, nem készülök a halálomra, ezek messze nem bakancslistás
dolgok :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése