Tegnap látogatást tettem Budapesten egy magánrendelőben, hogy elvégeztessek egy olyan vizsgálatot, amit helyben egész egyszerűen nem akart senki. Illetve de, egy belgyógyász mondta, hogy ebbe az irányba kutakodjunk tovább, illető úriember külföldön dolgozott eddig, valószínű innen a hozzáállás és az egyeteln normális diagnózis. Szóval reggel fél 7-kor kocsiba be, kis székletminta a táskában  - vááá, de morbid:-) - 2 kiló lelet, javaslat, eredmény, plusz 130-as vérnyomás, miszerint most mégis mi a túró vár rám? Doktornő meghallgatja a panaszokat, minden papírt lelkiismeretesen megnéz, jegyzetel, majd vércukor-mérés (bazi alacsony), kakielemzés a kis helyi laborban. Eredmény: súlyos candida-fertőzés, vagyis az egész szervezetem tele van vele, ott van mindenhol, ahol csak lehet. Fingom nincs, sírjak-e vagy nevessek, bevallom, vártam már egy pozitív leletre, hogy legalább halvány lila dunsztom legyen, mi ellen küzdök. Jelenleg több az olyan kaja, amit nem ehetek, van, ami ezek közül óriási érvágás, de muszáj, ha ki akarok lábalni ebből. Végülis baromira nem csodálom, hogy ide jutottam, december óta számtalan antibiotikumot szedtem, van olyan, amelyiket 15 napig, de a 10 volt a minimum minden esetben. Emellett széééép stresszes, ÜLŐ munkám van, szóval nagyjából adott volt, hogy itt fogok kikötni.
Nem baj, nem kesergünk, előre nézünk, diéta on és kitartás. :-)
MÁS: A gyerekem egy Casanova lett. Eddig ott tartottunk, hogy Melinda néni (ki nem állhatom egyébként szegényt, nem tehetek róla) mellett Zoé az, aki a felesége lesz, majd egyszercsak a hét elején robbant a bomba, hogy felfedezte M. Annát (jelzem, kiscsoport óta együtt vannak...), akivel egész egyszerűen szuper játszani a homokozóban. Tegnap pedig bejelentette, csak úgy bájdövéj, hogy ma esküvője lesz. Apjával együtt produkált arckifejezésünkre kibökte, hogy ma a homokozóban elveszi Annát, szertartásvezetőnek Máté haverját kérték fel. Így reggel a szupermenő Darth Vader-es, köpenyes pólót vette fel, mert az ember a saját esküvőjén mégis nézzen már ki valahogy. Anyós leszek. Azért kértem, hogy legközelebb kicst előbb jelentse be, hogy lelkiekben fel tudjak készülni mindenre.

A lerobbant anyuka

Kiegészítve előző blogbejegyzésemet kicsit átgondoltam, miket hallottam orvosoktól az utóbbi időkben. Hadd jegyezzem meg halkan – nem is, inkább jó hangosan – hogy főorvosokról, nagyon drágán rendelő magándokikról van itt most szó, tehát nem az SZTK-s „húzzonsorszámotjóvanmajdnégyhónapmúlvajöjjön“ kategóriás szakemberekről írok (azokról is regényt tudnék írni - tisztelet a kivételnek, olyan mindig van, csak engem még nem hozott vele össze a sors). A top 4 kategória:

• Végülis elvan akkor, ha bevesz egy fájdalomcsillapítót, nem?  Vagy annyira fáj, hogy létezni se tud ettől? (De, bár a kiújuló gyomorfekélyem miatt nem szedhetek szinte semmit, de végülis elvagyok…vagyogatok…)

• Szépen kivizsgálták, hát miért nem örül neki, hogy mindene negatív? 10.000 Ft lesz akkor. (Az élet szép, mindennek örülni kell, annak is, hogy fáj. Mert így leglább érzem, hogy életben vagyok még.)

• Pár kezelést ki tudok írni. Nem gondolnám, hogy használni fog, de hát egy-két évvel később mennek tönkre az ízületei. Ez jó, nem?  (Persze, anyád)

• Jót fog tenni a környezetváltozás magának. Ezek pszichoszomatikus tünetek. Nyugtatót tudok felírni. Ne vezessen, ne menjen dolgozni, ha beveszi, és ne olvassa el a betegtájékoztatót.

Csütörtökön Budapest, mert itt helyben nincs már más, akihez menni tudnék. Az utolsó dokinak, akinél voltam van tippje, ha bejön, akkor örülünk (nagyon komplex laborvizsgálat mutatja csak ki), addig meg majd csak kibírom. Há‘ nem???

Nos, Dániel, nehogy már csak itt nyafogjak magamról. Kitűnően van, leszámítva, hogy a hosszú nyári szünet miatt nagyjából újra rájött a szeparációs szrorongás, bár tartok tőle, hogy ez már annak szól, amennyit én dolgozom. Hétvégén moziztunk egyet közösen, megnéztük a Jégkorszakot, ami korszakos (ajj, de kis frappáns lett ez) bugyutaságra sikerült és ezt még az 5 és fél éves gyerek is érezte. Nulla történet, nyögvenyelős kis viccfoszlányok, amit tuti nem ért egy kisgyerek se. Szerencsére volt benne Sid, aki elviszi a hátán az egészet, ha a lajhár nem lenne, a felénél felálltunk volna. A hétvége másik nagy történése, hogy visszatértünk a szupinált cipőkhöz, mivel észrevettem, hogy Dani jobb bokája egyáltalán nem áll rendesen. Dokinéni, megnyugtatás, jó lesz ez, csak cipőváltás kell. Hát, jó hogy lehet kapni, 13.000 forintért sikerült is hozzájutni, bár a boltban majdnem leordítottam az eladó fejét, annyira bunkó volt. (Betudom a betegségemnek, amitől olyan hangulatingadozásaim vannak, hogy öröm nézni. Egyik pillanatban mindent és mindenkit legyőző hősnőnek látom magam, aki Vangelis egyik opuszára szakít át minden célszalagot, majd rá 3 másodpercre bőgök mint a fiaszamár és telefújok 400 zsepit azzal, hogy b@szódjon meg a világ, miért van ez velem 8 hónapja?) Na, tehát ovis benti cipő megvan, gyermek sértődötten, de felveszi, mert ugye „gyogyócipőből“ – ahogy ő hívja – nincs Darth Vader-es, Yodás és egyik se menő….Mindegy, egy hős, mert kicsit fáj a lába tőle, nyilván rakja helyre, de azért hordja rendületlenül. Apánk motortúrán, legalább ő kapcsoljon ki egy kicsit, nemsokára úgyis beindul neki a felkészülés az új melójára, mehet vizsgázni jogból.

Mission (im)possible?

Ismét bebuktam azt a tervem, miszerint mostantól aztán nagyon sokat és nagyon gyakran fogok írni. Nem jött össze, mint látható. Kicsit – na, valljuk be, nem kicsit, k….a – mélypontra kerültem, március óta küzdök nagyon komoly tünetekkel, mindezidáig nulla eredménnyel. A városban nincs olyan szakterület, ahol ne jártam volna, össze nem is akarom számolni, hány tízezer forintot hagytam ott mindenféle nagy neveknél, megoldás nélkül. Igaz, minden komolyabb vizsgálatom negatív eredménnyel zárult, de lassan itt helyben a kör bezárul, mert a „neharagudjoneztúlmutatakompetenciámon” dumán kívül eddig más eredményt nem tudtak felmutatni. Már ha ez eredménynek számít. De legalább volt olyan, kettő is, aki nem fogadott el pénzt, mert azt mondták, halvány dunsztjuk sincs, hogy ezeken a komplex (értsd: izombiopszia, immunológiai teljes körű vizsgálat, neurológiai tesztek, komplett belgyógyászati kivizsgálás, mandulakivétel, nőgyógyászati szűrések, rheumatológia, Lyme-szűrés…stb…stb) vizsgálatokon kívül még hova tudnának küldeni. Jelenlegi dokim egy Párizsban végzett szaktekintély, aki az „Orvosok határok nélkül” szervezettel megfordult több afrikai, ázsiai országban is és kifejezetten mások által megoldhatatlannak hitt betegségekre specializálódott. Jelenlegi szakvéleménye szerint egy eddig még nem meghatározott baktérium, vagy egész egyszerűen Candida fertőzés áll a tüneteke mögött. Tehát ott tartok, hogy sehol, kezdődik minden előröl. Márciustól a mai napig összesen hét, azaz 7 különböző antibiotikumot szedtem, volt, amelyiket 15 napig. Ezenkívül szedáltak olyan lónyugtatókkal, amelyeket cukorbetegeknek írnak fel, mert hogy ez biztos segít. Ja, nincs cukra? Nem baj, akkor kiüti magát. Akkor csak az volt a szerencsém, hogy a mandulaműtétem miatt otthon voltam táppénzen, mert  - nem túlzok – Lipótmezőn éreztem magam, folyt a nyálam és bambultam magam elé órákon keresztül. Amikor letettem a gyógyszert, hogy nem vagyok hajlandó tovább szedni, az egyik orvos megsértődött, a másik azt mondta, pereljem be azt, aki képes volt felírni és hajítsam tűzre a maradék dobozt. Ja, és pereljem be a decemberi műtétem után a sebészetet is, mert nem tenyésztették ki a bennem talált gennyes váladékot, elfelejtették leírni, hol találták pontosan, ezzel valószínűleg elérve azt, hogy nem kaptam megfelelő antibiotikumot, nem elegendő ideig és márciusban robbant a bomba.

Szokásomtól eltérően kifejezetten nyugodt vagyok, arra várok, hogy bármi legyen, derüljön már ki. Komolyan, megnyugodnék, hogy mi ellen küzdök. Hogy ne vágjak eret magamon, folyamatosan azt sulykolom magamnak, hogy keressek ebben (is) valami pozitív dolgot. Muszáj, hogy ne csavarodjak be. Így aztán a borzalmas izom-és ízületi problémák ellenére – mivel a mozgás jót tesz – elmentem canyoningra, olyan minden mindegy alapon hegyet másztam, leugráltam szakadékokból és vízesésekről, életemben először sátoroztam, aztán raftingoltam (azt mondjuk már csináltam), beleugráltam a 13 fokos patakba (kék-zöld-lila-sárga a fél lábam, de lesz@rom), belevágtam a fogszabályozásba, személyi edzőhöz jelentkeztem…csupa olyan dolog, amit eddig csak halogattam. Ja, nem készülök a halálomra, ezek messze nem bakancslistás dolgok :-)