Weimarban...

Utazzunk vissza a dicső múltba - ahogy mondták volt a nagyszerű Gladiátor című filmben is - amikor még javában Németországban, azon belül is Lipcsében tengettük napjainkat és vendégül láthattuk végre Alexomat, akivel elutaztunk Weimarba.

Alex nagyon-nagyon régi kedves barátnőm, olyan régóta ismerjük egymást, hogy le sem írom hány éve, akkor Dánielnek még híre hamva se volt, sőt, továbbmegyek, arra sem gondoltam, hogy nekem majd valamikor gyerekem lesz...szóval, ezer éve na. Akkor is épp Németországban -csak Jenaban - voltam, amikor egy fórumon "összeismerkedtünk". Mivel ő most épp Görlitzben tanul, ezért megszerveztük, hogy egy hétvégét töltsön nálunk és utazzunk el együtt Weimarba. Ha hiszitek, ha nem, a pocsék időjárás is megkegyelmezett nekünk, mert már az érkezése napján is ragyogó lipcsei napsütés fogadta. Körbesétáltunk a városban, megnéztük a híres nevezetes Auerbachs Keller-t, sajnos a Thomaskirchénél pechünk volt, mert valami orgonista épp akkor kezdte el a koncertjét, így csak belépővel tudunk volna bemenni, szóval azt kihagytuk. Dániel is elaludt a kocsikázásban, így meg tudtuk nézni a külső Ring-et is, hazafelé pedig villamossal utaztunk. Mit ne mondjak, Daninak ezek a járművek csak kívülről tetszenek, még kicsi hozzá, neki csak az a nagy cucc, ha csenget a villamos és csak úgy egyszerűen megy a síneken, de a benne való utazás nem nagy poén. Persze nagyon élvezte, hogy többen lettünk otthon és produkálta is magát rendesen, no meg Alex meghallgathatta, hogy milyen műsort ad lefekvés előtt - 11 előtt nem sikerült ágyba tennünk. (Azóta egyébként megint minden OK, egy hang nélkül elalszik és reggel látjuk újra, úgyhogy sorry Alex...) A nagy altatási procedúra általában röhögésbe csapott át, mert Apával nagy okosan azt találtuk ki, hogy majd odahozzuk magunk közé és akkor milyen szépen elszenderedik. Ja, nekünk nem olyan gyerekünk van, aki szeret közöttünk feküdni, azaz most hazudok, mert szeret, de nem abból a célból, hogy aludjon, hanem hogy piszkáljon minket. És akkor jönnek a következők: "hazasssssz, haplattttyyyy, brümmbrümmmmmbrümmmm, zezezezezee, Ap, Ap, Ap, lámp, lámp, lámp...." Nem tudom mindenről pontosan, hogy mit jelent, de pár szókezdeményről azért lehet sejteni, hogy mit akar a fiúcska, vagyis lámpát kéne kapcsolni Apa és autókkal játszani. Először csak azt éreztem, hogy megmozdul az ágy, aztán egyre erősebben rezgett, végül arra a következtetésre jutottam, hogy hacsak nem járt a kéglivel egy masszázságy - amire eddig nem jöttünk rá - , akkor Apa próbálkozik visszanyelni a nevetését. A következő "haplattttyyy"-nál azonban elszakadt a cérna, nem bírta tovább és olyan hangos nevetésben tört ki, hogy folytak a könnyei. Jó, hát így állja meg az ember, hogy ne nevessen vele együtt, mire Dániel is elkezdett velünk nevetgélni, és a végén már kínunkban vinnyogtunk, hogy éjfélkor hogy a búbánatba nem fáradt ez a gyerek. Nem volt mit tenni, visszetettük a kiságyba és láss csodát, 2 perc alatt elaludt. Szóval Dániel nem együttalvás-kompatibilis :-)

Másnap, vagyis szombaton ebéd után összekészülődtünk és elindultunk Weimar felé. Imádom azt a várost, amikor először jó pár éve eljutottam oda, egyből beleszerettem, egyszerűen nincs olyan ház, ahol ne lakott volna valamilyen híresség -hasonló mint Jena. Én ugyan kihagytam ez alkalommal, de Alex és Apa ettek jó "kis" thüringiai Bratwurst-ot, ami vagy fél méteres volt, mellé meg kaptak valami miniatűr zsemlét, ez viszont inkább a vicc kategóriába tartozott. A főtértől nem messze ittunk forró csokit, tejeskávét és ettünk sütiket, Dániel meg überboldog volt, mert a kekszem maradékát odaadtam a helyi galamboknak, akik így ingyen mozit biztosítottak a legkisebbnek. Igyekeztünk mindent megnézni, sajnos a Goethe múzeum felújítás miatt zárva volt, de a híres költő kerti házához így is eljutottunk. Bemenni már nem tudtunk, mert 6-ig volt csak nyitva, de a kertet megnézhettük és a csodálatos parkot is, ami körülötte volt. Ha Goethe bácsi korában is ilyen volt, akkor nem csodálom, hogy volt ihlete ennyi műre :-)

Kalandunk azonban csak ezután kezdődött :-) Weimar várostáblája után kb 50 méterrel egyszercsak kigyulladt a műszerfalon a motort jelző szignál és drága autónk elkezdett zakatolni alattunk. Apa mondta, hogy szerinte valami gáz van, de hátha pár óra alatt, míg nézegetünk, "megjavul", mert hát ritkán ugyan, de van ilyen. No, most sem lett és a kis lámpácska makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ő biza figyelmeztet minket. Egy városszéli kútnál megálltunk tankolni, majd bearaszoltunk a parkolójába és mit ad isten, mellette egy hotel állt egy McDonald's-szal. Hát ha ez nem volt égi jel, akkor semmi, így eldöntöttük, no problem, még akkor sincs gond, ha ittragadunk, amit azért egyikünk se szeretett volna túlságosan. Alexnak azonban volt ADAC kártyája, így Apa tárcsázta őket és kért egy szervízkocsit. Nem kellett órákig dekkolnunk, mert kb negyed óra múlva megjelent a felmentő sereg egy kopasz, nagydarab szerelő személyében, aki sietősen elmagyarázta, hlogy Alex kártyája még veletlenül sem átruházható, így most az ő jóindulatán múlik a dolog. Ezt mondjuk nem tudtuk, bár ennyi erővel épp Alex is vezethette volna a kocsit, szóval kicsit kusza volt a hapsi indoklása, de elfogadtuk, megfogadtuk, mindent megígértünk, csak csinálja meg a kocsit. Végül hála az égnek csak egy 50 eurós alkatrész ment tönkre, ami épp volt a kocsijában, így 2 perc alatt kész volt a szereléssel, majd mondta, hogy menjünk az autópályán egy kört és utána jöjjünk vissza, teszteljük az autót. Persze ugye mi magyarok egyből megdumáltuk magunk között, hogy tutira zsebbe kéri a pénzt, de nem is baj, mert nem volt szabályos a kártyahasználat, no meg úgyis olyan kis simlisnek néz ki, simán kitelik tőle. Mire visszaértünk, pasas megírta kétszáz példányban a számlát, aláírta, pecsételte és az utolsó eurócentig visszaadta a visszajárót....mi meg égtünk mint a Reichstag magunkban, hogy feltételezhettünk ilyet pont ebben az országban! Szerencsére hazaértünk, a kocsinak azóta sincs baja és kicsit örültünk is a dolognak, mert ha a hazafelé úton történt volna, akkor megszívjuk az utat.
Másnap elmentünk a Völkerschlachtsdenkmal-hoz (németül tanulóknak a világ egyik legszebb szava) és csodák csodájára kinyitották a kapuját. Én már kismilliószor fel szerettem volna menni, de évek óta restaurálják a 2013-as évfordulóra, így először csak kívülről tudtam megnézni, másodszor akkora hasam volt, hogy az első lépcsőfokig se tudtam elvánszorogni, de most végre!!!! Na, Alexommal felmentünk a bejáratig, én már itt kivoltam teljesen és megállapítottam, hogy állóképességem annyi mint nulla, így amikor a biztonságiőr elmondta a jól betanult szövegét, hogy balra a lépcső, jobbra a felvonó, majdnem mondtam neki, hogy arany fiam, nézz  már rám, 20 lépcsőfoktól kiköpöm a tüdőm....Már a liftben elhatároztam egyébként, hogy elkezdem a jónőleszeknyárra-projektet, de erről később. A sors azért icipicit kibabrált velünk, mert csak a második szintig volt lift, de ha a teljes panorámát szerettük volna élvezni a legtetején, ahhoz egy szűk kis csigalépcsőn kellett felmennünk. Hát, belevágtunk, a végére aztán nem éreztem személy szerint a térdem és a combjaim, annyira zsibbadtak, de a látványért megérte természetesen. Míg mi fent pihegtünk, addig Apa lent tologatta az alvó Dánielt, aki még akkor is húzta a lóbőrt, amikor az anyja szó szerint lekecmergett :-)
Fotók később, de mindenképp jönnek.

Bocsánat, kicsit eltűntünk a süllyesztőben....

Véget értek németországi kalandjaink, szép volt, jó volt, de majd azért írok róla hosszabb posztot is természetesen. Az utolsó hetek eszméletlen sűrűre sikeredtek, vendégségből vendégségbe jártunk, utaztunk, pakoltunk (nem szeretnék róla többet beszélni :P), terveztük a dolgainkat stb...stb, de summa summarum hazaértünk, jól vagyunk. Danit túlságosan nem rázta meg most a környezetváltozás, nem volt sírás a mamák, papák láttán és régi-új játékai is kedvező fogadtatásban részesültek, főleg a szülinapjára kapott kis cabrio autója, no meg örült a jobb időjárásnak is, hogy végre nincs rajta 3 sapka és 4 pulcsi.

Legközelebb jövök egy Weimar poszttal.

Betegség és Berlin

A mindent szájba vevés/fogdozás és az időjárás miatt sajnos elért minket két hete a második lebetegedés is. Ismét volt nyűgösség, anyához bújás, anya századik érzékei pedig újra betegséget súgtak és sajnos a lázmérő is 39 fokot mutatott. Pont előtte panaszkodtam épp a nagyszülőknek skype-on, hogy Dani ismét nem akar egyedül elaludni éjjel, többször felsír és nagyon nehezen tudom visszaaltatni, elkönyveltem, kész, vége az átaludt éjszakáknak, Apa előadta, hogy úgyis túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, de egyszerűen nem találtam semmit, ami miatt ennyire drasztikusan meg kellett hogy változzon minden. Aztán a sorozatos ébredések utáni 3. napon beütött minden egyszerre...vasárnap ismét ellátogattunk a Wildpark-ba, gyönyörű, napsütéses idő volt, Dániel nagyot aludt a kocsiban, míg Apa - a berlini maratonra készülve - futott egy órát, utána megnéztük az őzikéket, rókát, kecskéket, ettünk kolbászt, a hazafelé út azonban már nehézkesen sikerült, fürdés után pedig Dániel egyenesen az ölembe dőlt. Lázmérés, gyógyszer (38,5 fölött már muszáj) alvás reggelig. Másnap reggel már csak 38 fokos láz volt, harmadnapra pedig elmúlt, mintha mi sem történt volna, igen ám, de maradt helyette csúnya, száraz köhögés és orrfolyás. Na, ekkor kicsit beparáztam, mert Daninak még soha az életben nem kellett szerencsére kiporszívózni az orrát, ellentétben Dorina barátnőjével, akinek szerintem valami allergiája is lehet szegénynek, mert náluk a porszívó a pelenkázó asztal mellett van az év 365 napjában, amiből az is következik, hogy a kiscsaj röhögve tűri a procedúrát. Hát, Dánielnek nagy haverja a porszívó, mindig tolja az apja után, ha takarítanak (közösen!), de azért ezt nem várta volna tőle, hogy a trutyit erőnek erejével pont legjobb barija fogja kiszippantani az orrából. Nem fogom szépíteni, az apja fogta a fejét, én a lábait, mert annyira kapálódzott, hogy nem hogy az orrlyukába nem találtam bele, de még a fejét is nehezen sikerült betájolnom. Előtte azért megmutattam neki, hogy nézze meg, anya nóziját is kiporszívózzuk és nem fáj, de hát persze hogy megijedt, emlékszem, nekem 10 éves koromig VIP belépőm volt a fül-orr-gége osztályra Fücsek doktor bácsihoz és még akkor is úgy szorítottam anyukám kezét az orrszíváskor - mert sajna minden fülgyulladáskor mennem kellett ilyenre is, hiába fújtam már magam az orrom - hogy szegény jobban jajongott a végén, mint én. Azt is el kell mondjam, hogy remekül kiszívta a váladékot, szerintem enélkül még egy finom kis arcüreg gyulladást is összeszedtünk volna, szóval gyerek lefogása ide vagy oda, néha sajnos ezt meg kell tenni, nincs mese.

Pechünkre, a mútkori, már ismert aranyos doktornő szabadságon volt, így telefonon átirányítottak minket egy másikhoz. Na, itt aztán sikerült egy barom asszisztensnőbe belebotlanom, aki teljes felháborodásának adott hangot, miszerint ő még sosem töltött ilyen papírt - mármint EU-s betegkártyásat - és most mégis mit és hogyan csináljon. Mintha én tudnám... Szerencsére volt mellette egy kedvesebb kiadás is, aki azonnal a segítségünkre sietett és ketten próbáltuk kibogarászni, mit és hova kell írni. Jelzem, még egy anyanyelvinek sem egyszerű a dolog, mert náluk mást jelent a személyi szám, mint nálunk (otthon nem is nagyon kérik ezt már, ha jól tudom) és csomó hülyeséget is be kellett írni. Végül a négyzetek számából következtettünk arra, melyik számra kíváncsi a biztosító :-) Apa eközben Dániellel játszott, megismerkedtek egy fél évvel idősebb kisfiúval, aki szintén apukájával várakozott. Hát, ő sem volt egy bevállalós típus, Dani mindenesetre megsimogatta a haját, ami jó hosszú volt :) Belőle aztán kiábrándult, mert szegényke vagy a betegsége vagy a természete miatt kis üldögélős típus volt és elment nézni egy másik játszótársat a nagyobb korosztályból. Talált is egy kislányt, aki kb 4-5 éves lehetett, aranyos volt Dani, úgy kellett felnéznie a kiscsajra. "Röpke" 1 órás várakozás után végre bejutottunk, kiderült, hogy Dániel közben 400 grammot fogyott (majdnem agybajt kaptam), de a doktornő legalább ugyanolyan aranyos és kedves volt, mint a másik. Kiderült, hogy ismét vírusfertőzés áll a háttérben, kaptunk ugyanolyan ACC Baby köptetőt mint a múltkor és az utasítást, hogy minél több kedvenc kaját rakjunk a kis beteg elé, hátha.... Így aztán a következő napon sütöttem a sütőben sült krumplit, pároltam zöldbabot (bármilyen furcsa, Dániel meg van veszve a párolt zöldségekért, különösen a zöldbabért) és ujjjongtunk, amikor 3 falatot megevett. Valószínű a torokfájás miatt ment ennyire nyögvenyelősen a dolog, csakhogy az is nehezítette a helyzetet, hogy pénteken (ez volt kedden) Berlinbe utaztunk, szállás lefoglalva, Apa nevezési díja a maratonra befizetve.....Az alvás a tünetek csökkenésével visszaállt, vagyis nem kellett már kelni hozzá és altatni sem, de az orrfolyás nagyon megkeserítette azokat a napokat. Hülyére röhögtük magunkat, mert a 4 csillagos szállodába a hátsó lépcsőn csempésztük fel a porszívót (Apa mondta, nincs az az isten, amiért ő a főbejáraton bevinné a vörös mosntrumot), de nem tudtunk mást tenni, csak ez hozta ki a váladékot. Sajnos az ACC szirupot csak 5 napig szedhette Dani, bevallom, nem sok hatása volt, de más alternatíva nem volt, ha otthon lettünk volna biztos megpróbálkoztam volna mással is. Szóval Dániel betegeskedett szegénykém, de hozzá kell tennem, hogy az utazás előtt két nappal mi is ágynak dőltünk. Először csak szédültem, aztán fájt a fejem (régen rossz jel), Apa is tüsszögött, köhögött, végül mi ketten sokkal-sokkal betegebbek lettünk mint a gyerek. Napközben igyekeztem "rendes anyukaként" játszani, meg nagyon türelmesnek lenni, de az alvások idején én is lefeküdtem, baromi rosszul voltam. Felváltva sprayztünk az orrunkba, szedtük az Algopyrint, előbbit annyiszor látta Dániel tőlünk, hogy pssszzz, psssszzz felkiáltással mind a mai napig hozza a majdnem üres kis flakont és nyomja bele az orrunkba :-)))) Lelkesen ápolt minket!

Berlin csodálatos volt, de megmondom őszintén, a büdös életben nem élnék ott, még ha fizetnének se. A belvárosban volt a szállásunk, de ennyi törököt, ukránt, oroszt, albánt és ki tudja milyen nációjú embert én még életemben nem láttam egy városban. Nem vagyok rasszista, de már egyszerűen zavart a sok kiabáló nő és férfi, akik egyszerűen nem tudnak csendesebben beszélni, mert náluk ez a normál hangerő, de még sorolhatnám: tolakodnak, totál természetes nekik, hogy szinte a lábamon állnak, olyan közel jönnek hozzám...ááááááá....Nyilván ott teljesen más szokások vannak, engem speciel ez irritál.

Megnéztük a Fal maradványát, ahol egy nagyon szép múzeum van, talán a Terror Házához tudnám hasonlítani. Én ugyan általános iskolás kis pisis voltam, amikor lebontották és érthető okokból baromira nem emlékszem semmire, de elmondhatatlan érzés volt ott állni mellette/előtte és tudni, hány ember életét keserítette meg egy elmebeteg ideológia, hányan haltak meg miatta. Legutóbb ilyet Buchenwald-ban, a koncentrációs táborban éreztem, ott meg csak álltam a barakkok maradványai között és bámultam magam elé. Hasonló hatással volt rám a Checkpoint Charlie is, bár manapság hatalmas túrista látványosságként funkcionál, nem tudom, hányan gondolnak bele a jelentőségébe, amikor odamennek (mellete pedig kiskéssel a kezükben játszanak itt a piros, hol a piros-t az oroszok, no comment). Az időjárás ramaty volt, szakadt a havas eső, jég, Dániel bent a kocsiban, "lefóliázva", mi meg csurom vizesen....remek volt betegen :-) Apa végül lefutotta a maratont, szerintem le a kalappal előtte, mert ő sem volt 100-as vasárnap, reggel még gyógyszerrel kezdte a napot. Sajnos csak a belvárosi látnivalókat tudtuk megnézni, de biztosan visszajövünk még, úgy tervezzük, inkább kettesben. Gyerekkel nem lehet egyszerűen bemenni sehova, engem érdekelnek a múzeumok is, nyilván Dániel pedig halálra unná magát, aminek leginkább sírás lenne a vége és meg is érteném.... Összegezve: Berlin szép, nagyon sok a látnivaló és bár elsőre kaotikus tömegközlekedése van, meg lehet szokni pillanatok alatt. Világváros, ebből következik, hogy hatalmas a tömeg, mindenféle emberekkel lehet találkozni, a végére már szabályosan tömegiszonyunk lesz, ez garantálható. Alább pár fotó:

/Az egyiken a telefonáló kis beteg látható, aki odaérkezésünk első percében simán feltárcsázott valami számot, majd ezután jobbank láttuk a telefont kihúzni....alul pedig a mezítlábas futóbajnok, aki 3 másodperc alatt szökött ki a félig nyitott ajtón fürdés előtt/

UPDATE: Dániel azóta sikeresen meggyógyult, étvágya olyannyira visszatért, hogy nem győzzük etetni és mindent megeszik, ami a keze ügyébe kerül.

Apa, a sztár

Hát, nagyon úgy néz ki, hogy kezdek annak a bizonyos kiskosárnak a szélére szorulni és már csak akkor vagyok jó, amikor baj történik, vagyis elesés, különböző végtagok, testrészek beütése vagy éhség/álmosság áll fenn. Játéknál már uncsi vagyok és folyamtosan hallgatnom kell, hogy "Ap? Ap?? AAAAppppp???" ami lefordítva annyit jelent, hogy "mondd már meg, mikor jön vissza apa!!!" Majd amikor ez megtörténik, akkor árnyék-Dániel rátapad imádott Ap-jára és követi :-) Ha a digitális képnézegetőt bekapcsolom és odaállunk, akkor minden egyes szereplő Ap, még akkor is, ha például én egyes fotókon - szerintem - elég rendesen anyának nézek ki, a hármunkról készült alkotások láttán pedig szintén csak egy szó hagyja el a száját: Ap! Ennyit erről....bakker a védőnőnek igaza lesz.

A fiatalembernek egyébként kinyílt a csipája, halálosan meg van sértődve, ha valamit nem szabad neki, vagy megtiltunk, óriási műsírásba kezd, lefekszik a földre én meg magam előtt látom, hogy kb fél év múlva ugyanezt fogja csinálni a szupermarketben is. Egyelőre ignoráljuk ezeket a parádékat és addig fekszik a földön, amíg jó neki. Amikor már kicsit lehiggadt, akkor pedig odaveszem az ölembe és próbálom nagyon-nagyon-nagyon türelmesen elmagyarázni neki, hogy ezt ilyen-olyan okokból kifolyólag nem szabad és máskor sem lesz szabad. Egyszer le kellene videóznom, micsoda megbánó arccal ül ott, lefiggyedt szájjal, majd egyszercsak - amikor már úgy gondolja, hogy na jól van mutter, akkor spongya rá aztán röhögjünk egyet - elneveti magát és ekkor rettttttenetesen nehéz megállnom, hogy anyai szigorral nézzek továbbra is. Általában nem sikerül, pedig én igyekszem.

Sorry...

Jena-s bejegyzésemet botrányosan szétszedte a Blogger, elnézést érte, én előnézetben sokkal pofásabbnak látom és valahogy nem tudok javítani rajta. :-(