Betegség és Berlin

A mindent szájba vevés/fogdozás és az időjárás miatt sajnos elért minket két hete a második lebetegedés is. Ismét volt nyűgösség, anyához bújás, anya századik érzékei pedig újra betegséget súgtak és sajnos a lázmérő is 39 fokot mutatott. Pont előtte panaszkodtam épp a nagyszülőknek skype-on, hogy Dani ismét nem akar egyedül elaludni éjjel, többször felsír és nagyon nehezen tudom visszaaltatni, elkönyveltem, kész, vége az átaludt éjszakáknak, Apa előadta, hogy úgyis túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, de egyszerűen nem találtam semmit, ami miatt ennyire drasztikusan meg kellett hogy változzon minden. Aztán a sorozatos ébredések utáni 3. napon beütött minden egyszerre...vasárnap ismét ellátogattunk a Wildpark-ba, gyönyörű, napsütéses idő volt, Dániel nagyot aludt a kocsiban, míg Apa - a berlini maratonra készülve - futott egy órát, utána megnéztük az őzikéket, rókát, kecskéket, ettünk kolbászt, a hazafelé út azonban már nehézkesen sikerült, fürdés után pedig Dániel egyenesen az ölembe dőlt. Lázmérés, gyógyszer (38,5 fölött már muszáj) alvás reggelig. Másnap reggel már csak 38 fokos láz volt, harmadnapra pedig elmúlt, mintha mi sem történt volna, igen ám, de maradt helyette csúnya, száraz köhögés és orrfolyás. Na, ekkor kicsit beparáztam, mert Daninak még soha az életben nem kellett szerencsére kiporszívózni az orrát, ellentétben Dorina barátnőjével, akinek szerintem valami allergiája is lehet szegénynek, mert náluk a porszívó a pelenkázó asztal mellett van az év 365 napjában, amiből az is következik, hogy a kiscsaj röhögve tűri a procedúrát. Hát, Dánielnek nagy haverja a porszívó, mindig tolja az apja után, ha takarítanak (közösen!), de azért ezt nem várta volna tőle, hogy a trutyit erőnek erejével pont legjobb barija fogja kiszippantani az orrából. Nem fogom szépíteni, az apja fogta a fejét, én a lábait, mert annyira kapálódzott, hogy nem hogy az orrlyukába nem találtam bele, de még a fejét is nehezen sikerült betájolnom. Előtte azért megmutattam neki, hogy nézze meg, anya nóziját is kiporszívózzuk és nem fáj, de hát persze hogy megijedt, emlékszem, nekem 10 éves koromig VIP belépőm volt a fül-orr-gége osztályra Fücsek doktor bácsihoz és még akkor is úgy szorítottam anyukám kezét az orrszíváskor - mert sajna minden fülgyulladáskor mennem kellett ilyenre is, hiába fújtam már magam az orrom - hogy szegény jobban jajongott a végén, mint én. Azt is el kell mondjam, hogy remekül kiszívta a váladékot, szerintem enélkül még egy finom kis arcüreg gyulladást is összeszedtünk volna, szóval gyerek lefogása ide vagy oda, néha sajnos ezt meg kell tenni, nincs mese.

Pechünkre, a mútkori, már ismert aranyos doktornő szabadságon volt, így telefonon átirányítottak minket egy másikhoz. Na, itt aztán sikerült egy barom asszisztensnőbe belebotlanom, aki teljes felháborodásának adott hangot, miszerint ő még sosem töltött ilyen papírt - mármint EU-s betegkártyásat - és most mégis mit és hogyan csináljon. Mintha én tudnám... Szerencsére volt mellette egy kedvesebb kiadás is, aki azonnal a segítségünkre sietett és ketten próbáltuk kibogarászni, mit és hova kell írni. Jelzem, még egy anyanyelvinek sem egyszerű a dolog, mert náluk mást jelent a személyi szám, mint nálunk (otthon nem is nagyon kérik ezt már, ha jól tudom) és csomó hülyeséget is be kellett írni. Végül a négyzetek számából következtettünk arra, melyik számra kíváncsi a biztosító :-) Apa eközben Dániellel játszott, megismerkedtek egy fél évvel idősebb kisfiúval, aki szintén apukájával várakozott. Hát, ő sem volt egy bevállalós típus, Dani mindenesetre megsimogatta a haját, ami jó hosszú volt :) Belőle aztán kiábrándult, mert szegényke vagy a betegsége vagy a természete miatt kis üldögélős típus volt és elment nézni egy másik játszótársat a nagyobb korosztályból. Talált is egy kislányt, aki kb 4-5 éves lehetett, aranyos volt Dani, úgy kellett felnéznie a kiscsajra. "Röpke" 1 órás várakozás után végre bejutottunk, kiderült, hogy Dániel közben 400 grammot fogyott (majdnem agybajt kaptam), de a doktornő legalább ugyanolyan aranyos és kedves volt, mint a másik. Kiderült, hogy ismét vírusfertőzés áll a háttérben, kaptunk ugyanolyan ACC Baby köptetőt mint a múltkor és az utasítást, hogy minél több kedvenc kaját rakjunk a kis beteg elé, hátha.... Így aztán a következő napon sütöttem a sütőben sült krumplit, pároltam zöldbabot (bármilyen furcsa, Dániel meg van veszve a párolt zöldségekért, különösen a zöldbabért) és ujjjongtunk, amikor 3 falatot megevett. Valószínű a torokfájás miatt ment ennyire nyögvenyelősen a dolog, csakhogy az is nehezítette a helyzetet, hogy pénteken (ez volt kedden) Berlinbe utaztunk, szállás lefoglalva, Apa nevezési díja a maratonra befizetve.....Az alvás a tünetek csökkenésével visszaállt, vagyis nem kellett már kelni hozzá és altatni sem, de az orrfolyás nagyon megkeserítette azokat a napokat. Hülyére röhögtük magunkat, mert a 4 csillagos szállodába a hátsó lépcsőn csempésztük fel a porszívót (Apa mondta, nincs az az isten, amiért ő a főbejáraton bevinné a vörös mosntrumot), de nem tudtunk mást tenni, csak ez hozta ki a váladékot. Sajnos az ACC szirupot csak 5 napig szedhette Dani, bevallom, nem sok hatása volt, de más alternatíva nem volt, ha otthon lettünk volna biztos megpróbálkoztam volna mással is. Szóval Dániel betegeskedett szegénykém, de hozzá kell tennem, hogy az utazás előtt két nappal mi is ágynak dőltünk. Először csak szédültem, aztán fájt a fejem (régen rossz jel), Apa is tüsszögött, köhögött, végül mi ketten sokkal-sokkal betegebbek lettünk mint a gyerek. Napközben igyekeztem "rendes anyukaként" játszani, meg nagyon türelmesnek lenni, de az alvások idején én is lefeküdtem, baromi rosszul voltam. Felváltva sprayztünk az orrunkba, szedtük az Algopyrint, előbbit annyiszor látta Dániel tőlünk, hogy pssszzz, psssszzz felkiáltással mind a mai napig hozza a majdnem üres kis flakont és nyomja bele az orrunkba :-)))) Lelkesen ápolt minket!

Berlin csodálatos volt, de megmondom őszintén, a büdös életben nem élnék ott, még ha fizetnének se. A belvárosban volt a szállásunk, de ennyi törököt, ukránt, oroszt, albánt és ki tudja milyen nációjú embert én még életemben nem láttam egy városban. Nem vagyok rasszista, de már egyszerűen zavart a sok kiabáló nő és férfi, akik egyszerűen nem tudnak csendesebben beszélni, mert náluk ez a normál hangerő, de még sorolhatnám: tolakodnak, totál természetes nekik, hogy szinte a lábamon állnak, olyan közel jönnek hozzám...ááááááá....Nyilván ott teljesen más szokások vannak, engem speciel ez irritál.

Megnéztük a Fal maradványát, ahol egy nagyon szép múzeum van, talán a Terror Házához tudnám hasonlítani. Én ugyan általános iskolás kis pisis voltam, amikor lebontották és érthető okokból baromira nem emlékszem semmire, de elmondhatatlan érzés volt ott állni mellette/előtte és tudni, hány ember életét keserítette meg egy elmebeteg ideológia, hányan haltak meg miatta. Legutóbb ilyet Buchenwald-ban, a koncentrációs táborban éreztem, ott meg csak álltam a barakkok maradványai között és bámultam magam elé. Hasonló hatással volt rám a Checkpoint Charlie is, bár manapság hatalmas túrista látványosságként funkcionál, nem tudom, hányan gondolnak bele a jelentőségébe, amikor odamennek (mellete pedig kiskéssel a kezükben játszanak itt a piros, hol a piros-t az oroszok, no comment). Az időjárás ramaty volt, szakadt a havas eső, jég, Dániel bent a kocsiban, "lefóliázva", mi meg csurom vizesen....remek volt betegen :-) Apa végül lefutotta a maratont, szerintem le a kalappal előtte, mert ő sem volt 100-as vasárnap, reggel még gyógyszerrel kezdte a napot. Sajnos csak a belvárosi látnivalókat tudtuk megnézni, de biztosan visszajövünk még, úgy tervezzük, inkább kettesben. Gyerekkel nem lehet egyszerűen bemenni sehova, engem érdekelnek a múzeumok is, nyilván Dániel pedig halálra unná magát, aminek leginkább sírás lenne a vége és meg is érteném.... Összegezve: Berlin szép, nagyon sok a látnivaló és bár elsőre kaotikus tömegközlekedése van, meg lehet szokni pillanatok alatt. Világváros, ebből következik, hogy hatalmas a tömeg, mindenféle emberekkel lehet találkozni, a végére már szabályosan tömegiszonyunk lesz, ez garantálható. Alább pár fotó:

/Az egyiken a telefonáló kis beteg látható, aki odaérkezésünk első percében simán feltárcsázott valami számot, majd ezután jobbank láttuk a telefont kihúzni....alul pedig a mezítlábas futóbajnok, aki 3 másodperc alatt szökött ki a félig nyitott ajtón fürdés előtt/

UPDATE: Dániel azóta sikeresen meggyógyult, étvágya olyannyira visszatért, hogy nem győzzük etetni és mindent megeszik, ami a keze ügyébe kerül.