Weimarban...

Utazzunk vissza a dicső múltba - ahogy mondták volt a nagyszerű Gladiátor című filmben is - amikor még javában Németországban, azon belül is Lipcsében tengettük napjainkat és vendégül láthattuk végre Alexomat, akivel elutaztunk Weimarba.

Alex nagyon-nagyon régi kedves barátnőm, olyan régóta ismerjük egymást, hogy le sem írom hány éve, akkor Dánielnek még híre hamva se volt, sőt, továbbmegyek, arra sem gondoltam, hogy nekem majd valamikor gyerekem lesz...szóval, ezer éve na. Akkor is épp Németországban -csak Jenaban - voltam, amikor egy fórumon "összeismerkedtünk". Mivel ő most épp Görlitzben tanul, ezért megszerveztük, hogy egy hétvégét töltsön nálunk és utazzunk el együtt Weimarba. Ha hiszitek, ha nem, a pocsék időjárás is megkegyelmezett nekünk, mert már az érkezése napján is ragyogó lipcsei napsütés fogadta. Körbesétáltunk a városban, megnéztük a híres nevezetes Auerbachs Keller-t, sajnos a Thomaskirchénél pechünk volt, mert valami orgonista épp akkor kezdte el a koncertjét, így csak belépővel tudunk volna bemenni, szóval azt kihagytuk. Dániel is elaludt a kocsikázásban, így meg tudtuk nézni a külső Ring-et is, hazafelé pedig villamossal utaztunk. Mit ne mondjak, Daninak ezek a járművek csak kívülről tetszenek, még kicsi hozzá, neki csak az a nagy cucc, ha csenget a villamos és csak úgy egyszerűen megy a síneken, de a benne való utazás nem nagy poén. Persze nagyon élvezte, hogy többen lettünk otthon és produkálta is magát rendesen, no meg Alex meghallgathatta, hogy milyen műsort ad lefekvés előtt - 11 előtt nem sikerült ágyba tennünk. (Azóta egyébként megint minden OK, egy hang nélkül elalszik és reggel látjuk újra, úgyhogy sorry Alex...) A nagy altatási procedúra általában röhögésbe csapott át, mert Apával nagy okosan azt találtuk ki, hogy majd odahozzuk magunk közé és akkor milyen szépen elszenderedik. Ja, nekünk nem olyan gyerekünk van, aki szeret közöttünk feküdni, azaz most hazudok, mert szeret, de nem abból a célból, hogy aludjon, hanem hogy piszkáljon minket. És akkor jönnek a következők: "hazasssssz, haplattttyyyy, brümmbrümmmmmbrümmmm, zezezezezee, Ap, Ap, Ap, lámp, lámp, lámp...." Nem tudom mindenről pontosan, hogy mit jelent, de pár szókezdeményről azért lehet sejteni, hogy mit akar a fiúcska, vagyis lámpát kéne kapcsolni Apa és autókkal játszani. Először csak azt éreztem, hogy megmozdul az ágy, aztán egyre erősebben rezgett, végül arra a következtetésre jutottam, hogy hacsak nem járt a kéglivel egy masszázságy - amire eddig nem jöttünk rá - , akkor Apa próbálkozik visszanyelni a nevetését. A következő "haplattttyyy"-nál azonban elszakadt a cérna, nem bírta tovább és olyan hangos nevetésben tört ki, hogy folytak a könnyei. Jó, hát így állja meg az ember, hogy ne nevessen vele együtt, mire Dániel is elkezdett velünk nevetgélni, és a végén már kínunkban vinnyogtunk, hogy éjfélkor hogy a búbánatba nem fáradt ez a gyerek. Nem volt mit tenni, visszetettük a kiságyba és láss csodát, 2 perc alatt elaludt. Szóval Dániel nem együttalvás-kompatibilis :-)

Másnap, vagyis szombaton ebéd után összekészülődtünk és elindultunk Weimar felé. Imádom azt a várost, amikor először jó pár éve eljutottam oda, egyből beleszerettem, egyszerűen nincs olyan ház, ahol ne lakott volna valamilyen híresség -hasonló mint Jena. Én ugyan kihagytam ez alkalommal, de Alex és Apa ettek jó "kis" thüringiai Bratwurst-ot, ami vagy fél méteres volt, mellé meg kaptak valami miniatűr zsemlét, ez viszont inkább a vicc kategóriába tartozott. A főtértől nem messze ittunk forró csokit, tejeskávét és ettünk sütiket, Dániel meg überboldog volt, mert a kekszem maradékát odaadtam a helyi galamboknak, akik így ingyen mozit biztosítottak a legkisebbnek. Igyekeztünk mindent megnézni, sajnos a Goethe múzeum felújítás miatt zárva volt, de a híres költő kerti házához így is eljutottunk. Bemenni már nem tudtunk, mert 6-ig volt csak nyitva, de a kertet megnézhettük és a csodálatos parkot is, ami körülötte volt. Ha Goethe bácsi korában is ilyen volt, akkor nem csodálom, hogy volt ihlete ennyi műre :-)

Kalandunk azonban csak ezután kezdődött :-) Weimar várostáblája után kb 50 méterrel egyszercsak kigyulladt a műszerfalon a motort jelző szignál és drága autónk elkezdett zakatolni alattunk. Apa mondta, hogy szerinte valami gáz van, de hátha pár óra alatt, míg nézegetünk, "megjavul", mert hát ritkán ugyan, de van ilyen. No, most sem lett és a kis lámpácska makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ő biza figyelmeztet minket. Egy városszéli kútnál megálltunk tankolni, majd bearaszoltunk a parkolójába és mit ad isten, mellette egy hotel állt egy McDonald's-szal. Hát ha ez nem volt égi jel, akkor semmi, így eldöntöttük, no problem, még akkor sincs gond, ha ittragadunk, amit azért egyikünk se szeretett volna túlságosan. Alexnak azonban volt ADAC kártyája, így Apa tárcsázta őket és kért egy szervízkocsit. Nem kellett órákig dekkolnunk, mert kb negyed óra múlva megjelent a felmentő sereg egy kopasz, nagydarab szerelő személyében, aki sietősen elmagyarázta, hlogy Alex kártyája még veletlenül sem átruházható, így most az ő jóindulatán múlik a dolog. Ezt mondjuk nem tudtuk, bár ennyi erővel épp Alex is vezethette volna a kocsit, szóval kicsit kusza volt a hapsi indoklása, de elfogadtuk, megfogadtuk, mindent megígértünk, csak csinálja meg a kocsit. Végül hála az égnek csak egy 50 eurós alkatrész ment tönkre, ami épp volt a kocsijában, így 2 perc alatt kész volt a szereléssel, majd mondta, hogy menjünk az autópályán egy kört és utána jöjjünk vissza, teszteljük az autót. Persze ugye mi magyarok egyből megdumáltuk magunk között, hogy tutira zsebbe kéri a pénzt, de nem is baj, mert nem volt szabályos a kártyahasználat, no meg úgyis olyan kis simlisnek néz ki, simán kitelik tőle. Mire visszaértünk, pasas megírta kétszáz példányban a számlát, aláírta, pecsételte és az utolsó eurócentig visszaadta a visszajárót....mi meg égtünk mint a Reichstag magunkban, hogy feltételezhettünk ilyet pont ebben az országban! Szerencsére hazaértünk, a kocsinak azóta sincs baja és kicsit örültünk is a dolognak, mert ha a hazafelé úton történt volna, akkor megszívjuk az utat.
Másnap elmentünk a Völkerschlachtsdenkmal-hoz (németül tanulóknak a világ egyik legszebb szava) és csodák csodájára kinyitották a kapuját. Én már kismilliószor fel szerettem volna menni, de évek óta restaurálják a 2013-as évfordulóra, így először csak kívülről tudtam megnézni, másodszor akkora hasam volt, hogy az első lépcsőfokig se tudtam elvánszorogni, de most végre!!!! Na, Alexommal felmentünk a bejáratig, én már itt kivoltam teljesen és megállapítottam, hogy állóképességem annyi mint nulla, így amikor a biztonságiőr elmondta a jól betanult szövegét, hogy balra a lépcső, jobbra a felvonó, majdnem mondtam neki, hogy arany fiam, nézz  már rám, 20 lépcsőfoktól kiköpöm a tüdőm....Már a liftben elhatároztam egyébként, hogy elkezdem a jónőleszeknyárra-projektet, de erről később. A sors azért icipicit kibabrált velünk, mert csak a második szintig volt lift, de ha a teljes panorámát szerettük volna élvezni a legtetején, ahhoz egy szűk kis csigalépcsőn kellett felmennünk. Hát, belevágtunk, a végére aztán nem éreztem személy szerint a térdem és a combjaim, annyira zsibbadtak, de a látványért megérte természetesen. Míg mi fent pihegtünk, addig Apa lent tologatta az alvó Dánielt, aki még akkor is húzta a lóbőrt, amikor az anyja szó szerint lekecmergett :-)
Fotók később, de mindenképp jönnek.