Akarat

Tulajdonképpen mostanában semmi új nem történt velünk. Az anya-korszak változatlan módon dúl, nem mondom, néha bizony leszívja az agyam teljesen, de aztán ki tud ellenállni annak, amikor kérek egy puszit és egy hatalmas cuppanósat kapok??? Majdnem elolvadok....Amitől viszont elsírom magam - én is - , hogy az eddig barátkozós fiamból egy kis félős nyuszi lett. Nem szekáljuk vele és nem hozzuk fel neki, de valamit hamarosan tennem kell az ügy érdekében, mert így ebből nem lesz bölcsi még tavasszal sem. Szerencsére nagyon sok hasonló korú kisgyerek lakik az utcában és elég sokszor találkozunk velük a délelőtti séták, motorozások, állatnézegetések alkalmával. A minap épp a zöld motorral rongyolt Dániel, amikor Anna és nagyszülei közeledtek felénk. A nagymama leállt velem beszélgetni, Anna pedig odasomfordált Dani mellé és megmutatta neki a diót, amit a papájától kapott. Én fél szemmel már vizslattam a gyereket, mert egyre többet forgolódott hátra, ott vagyok-e, aztán egyszercsak hatalmas sírásban tört ki, pedig szegény kislány hozzá sem ért, csak a szerzeményt szerette volna megosztani Dániellel. Hát nem volt mit tenni, felvettem, ő meg keserves sírás közepette kapaszkodott a nyakamba, ölelt, nehogy letegyem. Pár perc múlva aztán megnyugodott, de csak akkor volt hajlandó visszaülni a motorra, amikor szegény kis Anna már az utca végén sétált. Páááááfffff, hát nem tudok mit csinálni, pedig elmagyarázom neki, hogy senki nem bántja, itt mindenki csak játszani szeretne vele. Érdekes módon, vannak napok, amikor nincs semmi baja a többiekkel, Gergő és Ada kislánya, Mira pedig hatalmas kedvence, pedig ő 3 éves is elmúlt és hát azért valljuk be, ez ebben a korban nagy korkülönbségnek számít már. Kíváncsian várom mi lesz most szombaton, Dorináék és Laci babáék jönnek hozzánk házavatóra, márpedig ők aztán tényleg Dani-korosztály. Most bőszen keresek baba-mama klubot is, ahova el tudnánk járni, de elképesztő, hogy ebben a nagyvárosban milyen gyér a felhozatal, szóval aki tud valami jó kis társaságot Győrben, az írjon :-) szívesen csatlakoznánk.

A dackorszak is egyre jobban átszövi napjainkat, Dánielnek pedig amúgy is határozott természete van, szóval csatázunk egymással rendesen. A pelusozást már meg sem említem, bár most azt találtam ki, hogy hol a nagyszobai szőnyegen, hol a kanapén teszem tisztába, és ettől a kis változatosságtól most megint nyugi van...egy darabig. Az, hogy a bevásárló központban felállított autóból/repcsiből/törpéből nem tudom kicsalogatni, szinte fel sem tűnik, főleg, hogy előttünk is hasonló műsorszámok zajlanak, szinte minden 2 év körüli gyerek visítva, az anyja vagy apja karjaiban hagyja el a helyszínt. Engem már nem érdekel és zavar, hogy megnéznek, mert teljesen tisztában vagyok vele, hogy a gyerekem nem egyedi eset és az sem érdekel, amikor a nagyon bölcs öregasszonyok megjegyzik, hogy nem nevelem meg a gyerekemet. Igazából eleinte úgy gondoltam, hogy majd én is beszólok valami frappánsat, mint ahogy azt Ranschburg Jenő könyvében olvastam, de mára hagyom őket a fenébe. Néha el tudom terelni a figyelmét, hogy indulunk a Forddal, keressük meg a parkolóban, vajon hova álltunk, máskor meg hiába sorolom a repertoárom, kifogyok mindenből és akkor marad a kézbe fel és nyomás :-) Otthon rosszabb egyébként a helyzet, mert néha előjön a karmolás, ütögetés is. Szépen mindig elmondom neki, hogy én sem teszem ezt vele és attól még, hogy mérges, nem szabad ilyet csinálni, mert ez fáj anyának és ettől még nem engedem meg azt, amit amúgy sem szabadna. Na, érdekes módon ez eddig hatásos, mert visszajön szemlesütve és megsimogat, puszit ad, kérdés, majd meddig leszek ilyen meggyőző, de kitartunk amellett, hogy akármeddig tart a hiszti, inkább ott ülök mellette, beszélgetek hozzá, de nem engedek neki. Sokszor nekem jobban fáj.....

Bodó-nézés a dobozok között

Megkísérlem a lehetetlent, igyekszem utolérni magam az írásban.

A költözésről összefoglalóan annyit tudnék írni, hogy nagyon szép, nagyon jó új házban lakni, de baromi régen éreztem ilyenfajta fáradtságot, kimerültséget minden téren, mint az utóbbi hetekben. (Ez minden, amit a vietnami háborúról mondani tudok :P) Elkezdtem bőszen kapkodni a magnézium tablettákat, hogy megtépázott idegrendszeremet kicsit támogassam, de rájöttem, rajtam már csak a túladagolás segítene. Vagy az sem. A "bank" szivatása már csak hab volt a tortán, Murphy törvénye szerint minden összejött, nem egy nap volt, hogy csak ültünk és néztünk ki a fejünkből, mert már beszélgetni se volt erőnk/kedvünk a másikkal. Ebből ugye sajnos az is következett, hogy Dániellel sem voltam/tunk türelmesek, pedig szegénykém vagy ismét a költözés miatt, vagy amúgy is kijött volna, nem tudom, lényeg a lényeg második szeparációs szorongás korszakában van, ami ha lehet, durvább mint az előző. Tulajdonképpen teljesen úgy viselkedik, mint azt ilyen korban kell egy gyereknek, vagyis anya a minden, igen ám, csak ugye anyának most nem egy 50 nm-es lakást, hanem egy 100 nm-es házat kell rendben tartania, beleértve ebbe minden egyéb más dolgot is. Lassan egyébként kezdem elfogadni, hogy sosem fogom utolérni magam, főleg, hogy Apának ez a féléve valami borzadályra sikerült. Van, hogy este 9-re ér haza, szombaton is bent van, így tulajdonképpen egyetlen családi napunk marad, a vasárnap, mert kis túlzással a gyerek csak integet neki reggel, meg este látja fél órára és ennyi. Tudom, tudom, másnak 3 gyereke van és mégis meg tud mindent csinálni, köszönöm, én nem vagyok ilyen szuper-anyuka, de biztos tuti én csinálok valamit rosszul, beismerem, csak ezt ne kelljen végighallgatnom, mert a nem létező tököm is tele van az ilyen ősanyákkal :-)

Szóval anyás korszak! Hát, ha valamikor is az volt a szívfájdalmam, hogy Dániel nem bújós gyerek, akkor jelentem, tévedtem anno, illetve nem láttam előre a dolgokat. Nyilván a vadiúj környezet is rájátszik a dologra, de most nem túlzok, szó szerint kell érteni, hogy az első napokban az én kisfiam a nadrágomba kapaszkodva jött velem mindenhova. Szükségleteimet úgy intéztem, hogy őrzött a fürdőszoba szőnyegen csücsülve, nehogy letolt nadrággal mégis megszökjek valahova esetleg, közben pedig a wc papír gurigákat tekerte le-fel és hajtogatta össze apró darabokba. Egyetlen szerencsém talán az volt, hogy amerikai konyhás a nappalink, így a főzés simán ment. Azért ide is kellettek trükkök, ugyanis a bortartó fakkokat kiürítettük és azt találtuk ki, hogy az bizony autógarázs, így a borok ugyan a spájzban sorakoznak, de legalább minden (na jó, majdnem) kisautónak van helye a konyhaszekrényben. Konyhai kalandjaink új szavakat is hoztak az eddig sem elhanyagolható méretű szókincsbe, mint például "fősz", "hűtttőőőő", "kever", "süti". Meg kell zabálni, amikor előpakolja a műanyag dobozokat és bejelenti, hogy "Dana fősz", merthogy ő így hívja magát :-)))) Általában zene mellett kell főznünk vagy sütnünk, ennél kicsit fárasztóbb, ha a Bogyó és Babóca kell hogy menjen a háttérben. Mára eljutottunk oda, hogy nem ül és nézi - annyira - a mesét, hanem hallgatja egyéb tevékenységek közben, mellette pedig kommentálja - mivel kívülről tudja az össze sztorit - hogy épp mi történik. Kedvencei folyamatosan változnak, eddig Bodó volt a menő, utána jött Veeendeeeel, a szarvasbogár, ma kitalálta, hogy inkább Afffooo (Alfonz), a tücsök a legszimpibb bogár. Az agyát egyébként kimondottan irigylem :-), mert minden tudás úgy ragad ezekre a csöpp gyerekekre, mint a kosz :D

Apropó, kosz! Hát, az van itt falun kérem bőven, de para-anyu korszakom lassan de biztosan múlóban van, mert ha minden egyes akció után elvinném kezet mosni, akkor már elkoptak volna azok a kicsi praclik. Kerítés híján nálunk szinte minden háztáji állat megfordul, akik a közeli állatsimogatóban laknak, így az, hogy egy csacsi legel egy báránnyal egyetemben a bejárat mellett, ez olyan természetes dolog, mint hogy a fű zöld....már ahol....Gond csak akkor van, amikor Dániel kavicsgyűjtés közben a ház előtt játszva talál valamit a barika elpottyantott "dolgaiból". A múltkor kicsit fura arckifejezéssel ugyanis hozott nekem valamit, amit felém közeledve már nagy vigyorral mutogatott. Én naivan arra gondoltam, hogy valami szép kis kavics került a gyűjteménybe, de közelebbről megnézve és megszagolva kiderült, egy termetes báránykaka lapult a kezében. Hirtelen nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, aztán inkább egy alapos mosakodásnak vetettem alá a gyereket és megállapítottam, lehet, hogy minden kaka büdös, de a báránykaka a világ legbüdösebbje. :-)))

A boldog gyermek

Bár nem minden gondolatával értek egyet - miért kéne? - de azért érdemes elolvasni ezt a Vekerdy interjút....és megfogadni néhány dolgot....

Dani-köpés :-)

Dániel szókincséről már azért nem is írok külön, mert szinte minden nap tanul valami újat, amit elképesztő módon utána teljesen helyesen, a szituációnak megfelelően használ. Rengetegszer csodálkozom rá a saját gyerekemre, hogy a fenébe képes ennyi mindent  megjegyezni, összekapcsolni, nem hiába mondják, hogy az ember minél fiatalabb, annál jobban ragad rá a tudás, még akkor is, ha alig figyel oda. Dániel fiú létére nagyon korán kezdett beszélni, azóta pedig be sem áll a szája :-)) Pár napja kapott új ruhákat és amikor felöltöztettem, elégedetten mondtam neki, hogy milyen csini bennük. Na, ez a szó szöget ütött a fejében és a pólóját nézegetve mondogatta, hogy "csini, csini", míg oda nem értünk a Papáékhoz. Útközben megbeszéltük, hogy ezt akkor szoktuk mondani, ha valaki szépen felöltözik és jól néz ki, de aztán ennyiben is hagytuk a dolgot, azóta sem mondtam neki ezt a szót.

Ma ebéd közben elmeséltem neki, hogy jön délután vendégségbe egy néni hozzánk, aki nagyon aranyos, kedves, anya és apa jó barátja, meglátogat minket az új házban. /Azért beszéljük meg vele az ilyen  - mostanában viszonylag sűrűn előforduló -  látogatásokat, mert ahogy írtam, a szeparációs szorongás az bizony gőzerővel tombol nála és a hatalmas ordításokat elkerülendő, inkább felkészítjük az "idegenek" érkezésére, fogadására./  Elregéltem, hogy van egy szuper autója  is, amit majd ki lehet próbálni - itt már nagyon figyelt - és ismét dícsértem, hogy nagyon aranyos néni jön hozzánk. Erre a fiam letette a kanalat, felnézett rám hatalmas szemekkel és megkérdezte : "Csiniiiiii????"

Életemben nem nevettem ekkorát a gyereken, majd' megszakadtam, amilyen természetesen, lazán és magától értetődően megkérdezte :DDDD

Az előző részek tartalmából....

• beköltöztünk immár lassan két hete, minden oké, még kicsit kupi van, mivel a dolgozószobában nincs összeszerelve a szekrénysor, de rajta vagyunk az ügyön
• amióta falun élünk, valahogy elfoglaltabbak lettünk, de a kezdeti nehézségek után egyre jobban élvezzük. Vannak pozitív dolgok és persze van, amit lehet életünk végéig nem szokunk meg.
• a kilók úgy mennek lefelé rólam, hogy öröm nézni, igaz, ehhez hozzátartozik, hogy a töltés közelsége miatt én is elkezdtem futni és amennyire ódzkodtam, hogy jaj, nem fog menni, annyira megkedveltem
• Dánielen ismét előjött a szeparációs szorongás, a második felvonás valahogy durvábbnak tűnik mint az első hullám év elején, de szegénykém kénytelen mindkettőt egy-egy költözéssel megspékelve túlélni...erről majd részletesebben is írok