Tulajdonképpen mostanában semmi új nem történt velünk. Az anya-korszak változatlan módon dúl, nem mondom, néha bizony leszívja az agyam teljesen, de aztán ki tud ellenállni annak, amikor kérek egy puszit és egy hatalmas cuppanósat kapok??? Majdnem elolvadok....Amitől viszont elsírom magam - én is - , hogy az eddig barátkozós fiamból egy kis félős nyuszi lett. Nem szekáljuk vele és nem hozzuk fel neki, de valamit hamarosan tennem kell az ügy érdekében, mert így ebből nem lesz bölcsi még tavasszal sem. Szerencsére nagyon sok hasonló korú kisgyerek lakik az utcában és elég sokszor találkozunk velük a délelőtti séták, motorozások, állatnézegetések alkalmával. A minap épp a zöld motorral rongyolt Dániel, amikor Anna és nagyszülei közeledtek felénk. A nagymama leállt velem beszélgetni, Anna pedig odasomfordált Dani mellé és megmutatta neki a diót, amit a papájától kapott. Én fél szemmel már vizslattam a gyereket, mert egyre többet forgolódott hátra, ott vagyok-e, aztán egyszercsak hatalmas sírásban tört ki, pedig szegény kislány hozzá sem ért, csak a szerzeményt szerette volna megosztani Dániellel. Hát nem volt mit tenni, felvettem, ő meg keserves sírás közepette kapaszkodott a nyakamba, ölelt, nehogy letegyem. Pár perc múlva aztán megnyugodott, de csak akkor volt hajlandó visszaülni a motorra, amikor szegény kis Anna már az utca végén sétált. Páááááfffff, hát nem tudok mit csinálni, pedig elmagyarázom neki, hogy senki nem bántja, itt mindenki csak játszani szeretne vele. Érdekes módon, vannak napok, amikor nincs semmi baja a többiekkel, Gergő és Ada kislánya, Mira pedig hatalmas kedvence, pedig ő 3 éves is elmúlt és hát azért valljuk be, ez ebben a korban nagy korkülönbségnek számít már. Kíváncsian várom mi lesz most szombaton, Dorináék és Laci babáék jönnek hozzánk házavatóra, márpedig ők aztán tényleg Dani-korosztály. Most bőszen keresek baba-mama klubot is, ahova el tudnánk járni, de elképesztő, hogy ebben a nagyvárosban milyen gyér a felhozatal, szóval aki tud valami jó kis társaságot Győrben, az írjon :-) szívesen csatlakoznánk.
A dackorszak is egyre jobban átszövi napjainkat, Dánielnek pedig amúgy is határozott természete van, szóval csatázunk egymással rendesen. A pelusozást már meg sem említem, bár most azt találtam ki, hogy hol a nagyszobai szőnyegen, hol a kanapén teszem tisztába, és ettől a kis változatosságtól most megint nyugi van...egy darabig. Az, hogy a bevásárló központban felállított autóból/repcsiből/törpéből nem tudom kicsalogatni, szinte fel sem tűnik, főleg, hogy előttünk is hasonló műsorszámok zajlanak, szinte minden 2 év körüli gyerek visítva, az anyja vagy apja karjaiban hagyja el a helyszínt. Engem már nem érdekel és zavar, hogy megnéznek, mert teljesen tisztában vagyok vele, hogy a gyerekem nem egyedi eset és az sem érdekel, amikor a nagyon bölcs öregasszonyok megjegyzik, hogy nem nevelem meg a gyerekemet. Igazából eleinte úgy gondoltam, hogy majd én is beszólok valami frappánsat, mint ahogy azt Ranschburg Jenő könyvében olvastam, de mára hagyom őket a fenébe. Néha el tudom terelni a figyelmét, hogy indulunk a Forddal, keressük meg a parkolóban, vajon hova álltunk, máskor meg hiába sorolom a repertoárom, kifogyok mindenből és akkor marad a kézbe fel és nyomás :-) Otthon rosszabb egyébként a helyzet, mert néha előjön a karmolás, ütögetés is. Szépen mindig elmondom neki, hogy én sem teszem ezt vele és attól még, hogy mérges, nem szabad ilyet csinálni, mert ez fáj anyának és ettől még nem engedem meg azt, amit amúgy sem szabadna. Na, érdekes módon ez eddig hatásos, mert visszajön szemlesütve és megsimogat, puszit ad, kérdés, majd meddig leszek ilyen meggyőző, de kitartunk amellett, hogy akármeddig tart a hiszti, inkább ott ülök mellette, beszélgetek hozzá, de nem engedek neki. Sokszor nekem jobban fáj.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése