Szépen elkiabáltam a múltkor, hogy átvészeltük a tél-tavaszt (vagy minek lehet nevezeni az előző heteket) betegség nélkül, hát két hete azért jól beletrafáltunk megint. Nem volt egy hatalmas durranás, mert Dániel egész egyszerűen megfázott, de eléggé megviselte szegényemet az orrporszívózás, nózi törölgetés. Kicsit el is húzódott, mert végre valahára olyan doktornénit fogtunk ki a faluban, aki nem ad minden tüsszentésre antibiotikumot, így Dani kis immunrendszere dolgozott meg a bacikkal, de nagyon szépen elmúlt minden baja. Coryzalia-t kapott (homeopátiás gyógyszer), amit lelkesen szopogatott - kimondottan ízlett neki. Nem akarok állást foglalni a gyógyszer kontra homeopátiás szerek terén, mert nem.....de az tény és való, nem tartom helyesnek, ha egy gyerekorvos rögtön antibiotikumot ír fel. Nyilván vannak igenis olyan esetek, amikor kell, muszáj, de Daninak még hőemelkedése sem volt, tehát tényleg semmi szükség nem volt rá. Az előző doktornénink - akit én nem csíptem annyira - minden panaszra egyből 200 receptet adott, azt sem tudtam soha, mikor, melyiket kell beadnom szegény gyereknek.

Na, gyermek szépen meggyógyult, majd jöttem én....Hehe, Murphy bácsi ismét bekopogott, hogyaszongya régen látott :D Eleinte orrfolyás (no para), majd végnélküli tüsszögés (no para), kicsi szédülés (no para), aztán egyszercsak 39 fokos láz (nagy para). Immunbetegségem miatt én nem vagyok lázas típus - soha nem is voltam - szóval nekem a 37,5 is halált jelent némi túlzással. Két napig totális nihilbe meredés volt a napi programom, isten bizony, azt sem tudtam, milyen nap van, milyen napszak. Apa csak hordta a teát, a C vitamint, zsebkendőt, Dániel pedig a Mamáéknál aludt, nehogy visszaessen, meg szegénykémmel amúgy sem tudtam volna nagyon foglalkozni, mert a mosdóba menés is rémes volt. Magamban megfogadtam, ha még egyszer szülök, soha többet nem fogok jajgatni, mert inkább még százszor az, mint egyszer ez a lázas állapot. Kb. a harmadik napon tudtam kitántorogni enni valamit, illetve megnézni egy részt a kedvenc sorozatomból, amitől nagyon boldog voltam, végre sikerült ülő helyzetben lennem 1 órát. Rémesen lassan múlt el a betegségem, nyilván azért is, mert orvoshoz nem mentem vele, nála csak még betegebb leszek. A láz lement szépen, de a gyengeség, orrfolyás eltartott egy hétig, majd egyszercsak még a hangom is elment. Ennek volt, aki örült :P

Persze miért is ne, alig felgyógyultam, marha okosan bejelentkeztem a fogorvosomhoz nagy elánnal, mert anno a tavalyi góckutatásnál kiderült, hogy az egyik bölcsességfogamat ki kell venni sajnos. Így előző csütörtökön megjelentem nála sallala, miszerint itt vagyok, kapjuk ki. Előtte midnenki nagyon sajnált, hogy jajjj, nem félsz...stb, én meg vertem a mellem, minek féljek, kapok egy injekciót, kiveszi, aztán kész, húzott már fogam a doktornő, soha nem volt semmi gond. Behuppantam a székbe, mondtam jöttem a fogam miatt. Doktornő kivetítette a panoráma röntgen felvételét és elkezdte mutogatni, hogy akkor itt ejtünk egy kis bemetszést, lefejtjük az ínyt......majd félbeszakítottam, hogy minek, mikor a jobb oldalon kint a fogam, csak ki kéne húzni. Kedvesen mosolygott - gondolta, szegény csaj, legközelebb majd köt egy kis piros masnit a jobb kezére - és elmagyarázta, hogy én óriási tévedésben vagyok, mert annak a fogamnak semmi baja, minek kihúzni, ellenben nézzem csak meg, a másik oldalon lévő nem jött ki, teljesen rossz pozícióban van az íny alatt, nyomja az előtte lévőt, ami pedig bakteriális fertőzést okozhat, ha még nem okozott. Szerencse, hogy a szék alattam volt, mert lefordultam volna egyből, közben meg röhögtem magamon, hogy lehetek ilyen béna, még ezt sem jegyeztem meg :-)))) Eszembe jutott - halvány lila gőzöm sincs honnan - Dániel kedvenc tűzoltó meséjéből Kukás (lepődjetek meg, ő egy kukás autó) - aki nagy bölcsen megállapította az egyik részben, hogy aki saját magán tud nevetni, azt semmi nem keserítheti el. Doktornő kérdezte, hogy meggondolom-e magam, mire kijelentettem, hogy a  világért sem, én már ezért vissza nem jövök még egyszer, vágjunk bele, szó szerint. Na, hazudnék, ha azt mondanám, hogy fájt. Semmit nem éreztem, inkább a hanghatások voltak ijesztőbbek, de fájni egy cseppet sem fájt. Kaptam antibiotikumot, mivel csontot is kellett fúrni, Cataflam-ot, majd vígan hazavezettem, és vártam a nagy durranást. Hát, jött is, mert délutánra az érzéstelenítő elillant, na akkor megint elmélkedtem egyet a szülésről, majd belőttem magam gyogyóval és eldőltem az ágyon. Azóta sincs semmi gond, egy van csak, hogy a fél fejem lila-kék-zöld és sárga színekben pompázik és fel van dagadva, legalább úgy, mintha Klicsko jobb öklébe szaladtam volna bele, de erre meg felkészítettek, hogy normális, majd 4-5 nap múlva elmúlik ez is. Csak a velem szembe jövőket nem készítették fel, illetve nincs a homlokomra írva neon betűkkel, mert mindenki nagyon sajnálkozva néz, főleg akkor, amikor Apával kézen fogva sétáltunk egy áruházban és látszott az arcokon a döbbenet, miszerint szegény nő, ezt is jól meggyepálta az ura, hogy néz már ki.

De lehet, Kukásnak tényleg igaza volt...van ebben valami nagyon vicces is :-)