Pisikaland 2.0

Végre beszámolhatok egy sikerélményről: Dani életében először hajlandó volt lepisilni a nagy kerti követ :-)))))

Az eset még a hétvégén, a nagy kánikulában történt. Előtte eljátszottuk otthon, hogy aznapra csak kisbugyit kap (persze örömködtünk, hogy jaj de szépek /autósak, kisfiúsak, vonatosak/ ebbe igazán nem kellene se pisilni, se kakilni), aztán amikor fél 9-kor már egy sem maradt - értsd kb. 6 db pisis lett, az utolsó pedig...hát igen, az kakis - apja megunta a dolgot és visszaadta rá a pelust. Dániel arcán öröm és boldogság, én morogtam, hogy ebből így nem lesz semmi, apja meg elégedetten leült, hogy de igen, csak nem most. A kertbe érve aztán Dániel el is panaszkodta hihetetlen szenvedését a Mamának és a Papának, újra részletezte, a bili azért nem jó Danikának, mert beleszorul. Megdumáltuk, hogy majd itt kint gyakorlunk, ha érzi, jön a pisi, gyorsan szaladunk a nagy kőhöz és rajzolunk rá. Az első kinti bugyi még áldozat lett, a homokozóban, a nagy lapátolás közben sajnos nem volt idő a kiszállásra, így csak azt tűnt fel, hogy érdekes módon egyre sárosabb lett a bugyi eleje, Dániel pedig somolyog csak. Bugyi nr. 2, és újabb előadás, hogy most már erre a verdásra tényleg vigyázzunk, meg a kő is egyre türelmetlenebb, mikor kap pisi-rajzot. (Hogy ilyen marhaságokat hogy találnak ki a felnőttek - többek között én is - azt nem tudom, de kezdek saját magam előtt is röhejes lenni) Végül a Mama kapta el a megfelelő pillanatot, megkérdezte Dánielt, kell-e pisilni a sok ivás után és a válasz IGEN! volt. Beállás a kő elé, kukac megfog - Mama csalt kicsit, mert megengedte a kerti csapot is - és siker, a nagy kő is megkapta a rajzot :D Örömujjongás, család körbeugrálta Dánielt, kb. az egész környék megtudta, hogy végre siekrült az első önálló pisilés, büszkeség, népünnep!

A bökkenő annyi, hogy itthon nincs nagy kő (még), csak bili, ami egyszerűen unszimpatikus Dánielnek, de semmi gond, legalább egyszer már sikerült, menni fog ez....

 

A lovagiasság vége

Dániel minden kétséget kizáróan múlt héten szokott be teljesen a bölcsibe - legalábbis Kati néni szerint. A történet a következő: márciusban kezdtünk, és már április elején pedzegette itthon a napja elmesélésekor, hogy van egy kislány, aki mindig "pitykálja" (értsd: piszkálja), elveszi a motorját, amit kiválaszt, a vonatot, amivel épp játszik...stb. Anyatigris persze egyből pipa, ki és hogyan bántja a kicsi fiát, de hát az az igazság, ezek a gyerekek közötti farkastörvények és valahogy ehhez is hozzá kell szokni, vagy kezelni kell....ez a való világ. Szépen mondtuk neki, hogy mondja meg a kiscsajnak, ezzel most én játszom, majd ha meguntam, odaadom neked, vagy ha ez sem segít, akkor irány Kati néni vagy Jutka néni. Dániel egy darabig emésztgette  a tanácsainkat, aztán úgy gondolta, majd ő lekezeli a dolgot. Miután egyre többször panaszkodott Reginára - jól megnéztem magamnak, egyébként egy édes pofijú, Daninál egy fejjel kisebb szélvész-kisasszony - lassan odáig jutottam, hogy szólok Kati néninek, mégis mi történik a két gyerek között. Dániel beelőzött. Egyik délután - épp Apukám ment érte - Kati néni diadalittasan közölte, "Danika beszokott"! Papa értelmetlenül nézett, hiszen eddig sem volt probléma, most vajon mi történhetett, de megtudta a sztorit. Épp gyümölcsnap volt, ami azt jelenti, hogy minden szerdán viszünk pár szem gyümölcsöt, amit aztán a gyerekek egy nagy kosárba raknak és uzsi után megkínálják egymást belőle. Kati néni szépen kirakta őket, Dániel pedig kipécézet magának egy almát, ami után nyúlt is és elvette. Ekkor azonban ott termett Regina, aki kikapta a kezéből a gyümölcsöt és arrébb tolta. Dániel türelme és lovagiassága itt fogyott el, odament a hölgyeményhez, kivette az almát a kezéből és jól arrébb tolta ő is. Kati néni meg szinte repkedett az örömtől....én meg először, amikor hallottam a történetet, nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Nem tanítjuk ilyen dolgokra, de másrészt azt sem akarom, hogy ő legyen az, akin mindenki szabadon kitöltheti a mérgét. Mindenesetre azért megbeszéltük, hogy csak óvatosan az ilyen dolgokkal, de Regina (akiről azért megtudtuk, hogy nem egy finom hölgy másokkal szemben sem) azóta a közelébe sem megy Dánielnek :-)

Ezt is túléltük...

Talán ma már minden kétséget kizáróan ki lehet jelenteni, a töltésünk túlélte és mi is! :-) Igaz, úgy vonultunk be a történelembe, mint a "lehúzott redőnyök faluja", de nem baj, megvagyunk, ez a lényeg.

Holnap vagy holnapután vissza is költözhetünk, és (sajnos) ezt is kipipálhatjuk a listánkon. Csatolnék ide azonban egy jó kis történetet, először Mosolyka-Fanni weboldalán olvastam és az jutott eszembe, mennyire igaz. Így a veszély elmúltával úgy fogjuk fel, hogy legalább megvan az alkalom a nagytakarításra, a bútorokat sem kell húzkodni...nem?

Szerencse vagy szerencsétlenség?

Egy idős földművesnek volt egy öreg lova, amellyel a földön dolgozgatott. Egy nap a ló elszabadult, s eltűnt a dombok közt. Amikor a szomszédok kifejezték sajnálatukat a szerencsétlenség miatt, az idős ember csak ennyit mondott:

- Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

Egy hét múlva a ló visszatért a dombok közül egy ménes vadlóval, és amikor a szomszédok a földműves szerencséje miatt örvendeztek, ő ismét ezt mondta:

- Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

Amikor az idős ember fia megpróbálta betörni az egyik musztángot, leesett a lóról, és eltörte a lábát. A szomszédok megint sajnálkoztak. Nem úgy az idős ember, aki csak ennyit szólt:

- Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

Néhány hét múlva bevonult a hadsereg a faluba, és besoroztak minden hadrafogható fiatalembert. Amikor az idős földműves fiát a törött lábával meglátták, lehagyták a listáról.

-  Szerencse volt ez, vagy szerencsétlenség? Ki tudná ezt megmondani?

Más

Amikor az ember katasztrófafilmeket néz, vagy valami hasonló eseményről hall a tv-ben, persze sajnálja az azt megélőket, de átélni nem igazán tudja...szerencsére. Életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer azért kell majd csomagolnom, pakolnom, hogy megóvjak valamit az értékeinkből, felkészüljek valami természeti katasztrófára és a gyerekemet azért kelljen a nagyszülőkhöz vinni, mert a Katasztrófavédelem ezt tanácsolja. Hát, most ez is eljött.

Én ugyan nem vagyok jelen esetben pesszimista, de mivel a természetről van szó, ami kiszámíthatatlan, inkább mindenki meghajol az akarata előtt, ahogy a szakemberek tanácsolják, mi mást tehetnénk. Megyünk homokzsákot tölteni és pakolni, főzünk kávét, meleg ételt és hálásan megköszönjük azoknak, akik az ország másik részéről eljönnek hozzánk, hogy segítségünkre legyenek. Meg imádkozunk, hogy bejöjjön a Vízügy számítása és ne legyen igazuk a többieknek.

800 méterre vagyunk a Duna-töltéstől, amikor futok felé, mindig nagyon hosszúnak és végtelennek tűnik az út, olyan érzésem van, hogy sosem érek el odáig, most meg valahogy itt van egy köpésre, nagyon közelinek tűnik.