Amikor az ember katasztrófafilmeket néz, vagy valami hasonló eseményről hall a tv-ben, persze sajnálja az azt megélőket, de átélni nem igazán tudja...szerencsére. Életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer azért kell majd csomagolnom, pakolnom, hogy megóvjak valamit az értékeinkből, felkészüljek valami természeti katasztrófára és a gyerekemet azért kelljen a nagyszülőkhöz vinni, mert a Katasztrófavédelem ezt tanácsolja. Hát, most ez is eljött.
Én ugyan nem vagyok jelen esetben pesszimista, de mivel a természetről van szó, ami kiszámíthatatlan, inkább mindenki meghajol az akarata előtt, ahogy a szakemberek tanácsolják, mi mást tehetnénk. Megyünk homokzsákot tölteni és pakolni, főzünk kávét, meleg ételt és hálásan megköszönjük azoknak, akik az ország másik részéről eljönnek hozzánk, hogy segítségünkre legyenek. Meg imádkozunk, hogy bejöjjön a Vízügy számítása és ne legyen igazuk a többieknek.
800 méterre vagyunk a Duna-töltéstől, amikor futok felé, mindig nagyon hosszúnak és végtelennek tűnik az út, olyan érzésem van, hogy sosem érek el odáig, most meg valahogy itt van egy köpésre, nagyon közelinek tűnik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése