A Nő

Gabi barátnőmnek ezúton is köszönöm! Sokat jelentett...ő tudja mi ;-)

Szóval attól függetlenül, hogy ezt a blogot a kisfiam fejlődésének és mindennapjainak leírására szántam, talán egyszer-egyszer belefér, hogy magamról is ejtsek pár szót, illetve magunkról. Mindigis úgy gondoltam, hogy aki azt állítja, kisgyerekkel felhőtlen az élet, az hazudik. Valamilyen szinten az, hiszen hihetetlen boldogságot, örömet jelent nézni, ahogy minden nappal egyre több mindent tud, tudatosan mosolyog ránk, örül a közös játéknak, sétának és szép lassan a szó szoros értelmében vett család születik. Azt is vallom, hogy anyának sem úgy születünk, hanem azzá válunk, én speciel több hónap után mertem magamnak azt mondani, most már tényleg érzem, hogy anya vagyok. Tovább megyek, azt is csomószor leírtam itt, meg hangoztatom is, hogy az az anyuka, aki nem gondol az "előző" életére, nem nosztalgiázik a kettesben eltöltött napokon és néha nem sírja azokat vissza, na az is hazudik. Elsősorban magának, aztán ezzel együtt mindenki másnak is a környezetében. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy bármikor is az fordult volna meg a fejemben, hogy Dani nélkül jobb lenne, isten őrizz, a világ minden kincséért se fordítanám vissza az idő kerekét, de azért amikor elnézem az este kézenfogva andalgó párokat a kocsi ablakából, miközben mi sietünk a fürdetésre haza, visszajönnek emlékek, amikor még mi is így tettünk.

Egy szó mint száz, fenekestől felfordul az élet egy baba érkezése után, és erre sehogy nem lehet felkészülni, még azok sem tudnak, akik évekig érlelik magukban a gondolatot, mert bizony semmi nem lesz ugyanolyan. Én már ki merem jelenteni, fél év kellett ahhoz, hogy egy szép napon azt mondjam, elég volt a szoptatós melltartókból, nem vagyok hajlandó felvenni őket :-) Úgyhogy landoltak a szekrényben, helyette pedig elővettem azokat, amiket a terhességem előtt hordtam. Nem azt mondom, hogy valamennyi jó rám, de a szivacsos kosár sokat dobott a kinézetemen. Aztán újra feltúrtam a sminkes táskámat, előkerültek a legalapabb sminkcuccaim, aminek örömére ki is próbáltam őket. Alapozót, rúzst és púdert nem használok Dani miatt, nem hiszem, hogy az otthoni outfit-emhez szükségem lenne rájuk, de egy szempillaspirál és kis szemceruza használatával szinte éreztem, ahogy az -szerintem - érthető módon megcsappant önbizalmi mutatóm elkezd felfelé mozdulni. Aztán: este nincs csoki például. Még szoptatok szerencsére és nem fogyókúrázom, de az étkezésben is kell valamilyen határt szabnom magamnak, különben gurulni fogok. És érdekes módon, pár nap elteltével újra be lehetett gombolni a farmeremet és úgy mentem ki az utcára, hogy most már nem csak anya vagyok, hanem kezdek újra NŐ is lenni. Hogy ez miért most jött el, nem részletezem, mindegy is igazából, de teljesen igazat adok Gabinak abban, hogy az ember akármennyire is a gyerekének él és imádja, azt azért soha nem szabad elfelejteni, hogy annak a gyereknek az apja nem csak az anyával szeretne minden egyes nap szembesülni, hanem a NŐvel is.