Dániel úr első napjai

Nyilván minden anya ezt mondja a gyerekéről, és akkor most én is közhelyekkel jövök, de Dani már a születése pillanatától kész kis egyéniség. Amikor az első nap délutánján behozták hozzám két órára, a csecsemős nővér azzal a megjegyzéssel tette le mellém a kis babaillatú csomagomat, hogy ő az egyetlen, aki a születése pillanatától szinte nem aludt egy percet sem a többi baba között, hanem nézegetett, rosszabb pillanataiban pedig sírt. A szívem szakadt meg persze, hogy mindez azért van, mert annyira béna voltam, hogy nem tudtam megszülni rendesen és emiatt most el vagyunk szakítva egymástól. Ne is mondja senki, teljesen tisztában vagyok vele, hogy nem kell hibáztatnom magam semmiért, nem kell, hogy lelkiismeret furdalásom legyen, de ezek a hormonok, amikor ilyenkor beindulnak...nincs mit tenni ellenük...

Odahúztam magamhoz és csak nézegettem, meg ő is engem - már amennyire ellátott - és hihetetlen furcsa volt szembenézni vele, hogy ő volt a pocakomban ennyi időn keresztül és ámulva néztem, mennyire reális képet festett róla a 4D-s ultrahang felvétel, teljesen olyan volt. Második nap reggel aztán már együtt voltunk, próbálkoztunk a szoptatással-szopizással, ami nagyon nem ment. Anya újabb önmarcangolása: azért nincs tejem, mert béna voltam...blabla és a császárosoknak később indul meg a tejük.... Ha valaki olvassa esetleg ezt a bejegyzést és hasonló gondolatokkal küzd, vagy így fog szülni és lehet hasonló cipőben jár majd: az ég egy adta világon semmi összefüggés nincs a kettő között. Igen, Danit 3 óránként pótlásra kellett vinnem, tápszert kapott, mert nem indult meg a tejem, és azt hittem, én vagyok az egyetlen abban a nyamvadt kórházban, aki így járt, de "csodák csodájára" NEM!!!! Sorban álltak a kismamák, ugyanezzel a problémával és bizony nem csak császárosok. Volt olyan anyuka, aki a harmadik babáját szülte, az első kettőnél már a terhessége alatt is volt előteje, és most valami miatt nem indult be. Szóval az ember hajlamos ezeket a dolgokat akkor nagyon negatívan látni, és persze, utólag okos mindenki, de ha még egyszer az életben ilyen szituba kerülök, már biztos nem fogok ezen parázni. Dani lelkesen elfogadta a tápszert, de előtte mindig mellre tettem, hogy akkor is gyakoroljon, még ha pár csepp jön csak, és ezzel azt is elősegítettem, hogy a negyedik napra lett tejem...de mennyi!!!

Hihetetlen nagy segítség volt egyébként, hogy a barátaink sorba bejöttek, jött Laci az urológiáról, mindig megnézett minket, hogy haladunk, aztán beküldte a barátnőjét, Nórit is, akitől Dani kapott egy édes plüss nyuszis csörgőt, én pedig a rengeteg finomság mellé egy doboz mellbimbóvédőt, amiért a jó isten áldja meg Nórit ezerszer!!!!! Ezzel a kis műanyag bigyóval sokkal nagyobb vákuum képződik, a baba jobban a szájába tudja venni és ezáltal jobban is stimulálja a tejmirigyeket, a másik fontos dolog pedig, hogy majd kiugrottam a bőrömből, amikor megláttam, hogy a műanyag kis szopóka aljában tej van (!!!!!!!), ami azt jelezte, hogy Dani valamit mégiscsak kapott tőlem is a tápszeren kívül az első napokban. Ez volt a legmegnyugtatóbb látvány, már csak ezért is megéri venni, hogy mentálisan segítsen. Csütörtökön aztán - pont Nóri látogatásának napján - Apáék elmentek a tejfakasztó bulira, akkor már mondtam nekik, hogy épp ideje lenne, megígérték, ők mindent beleadnak. Vicces, mert aznap éjjel egyszercsak arra ébredtem, hogy valami miatt a jobb oldalamon nem tudok feküdni, aztán a bal oldalamon se ment. Mire felkepesztettem az ágyamról, rájöttem a dologra: a melleim duplájára nőttek és folyt a tej, a hálóingem tiszta anyatej lett, úgyhogy túrtam a melltartók között a betéteket keresve, de rájöttem, hajolgatni annyira nem jó, mert a gravitáció bizony még jobban rásegített a csordogálásra. Nagy örömömben meg is osztottam a hírt a kedvenc csecsemős nővéremmel, Andi nénivel, aki nagyon sokat törődött velem és Danival, majdnem sírva borultam a nyakába, ő pedig csak hajtogatta, miszerint ő megmondta, csak türelemmel kell lenni és nem szabad feladni. Dani ezek után már minden nehézség nélkül szopott, én meg úsztam a boldogságban (meg az anyatejben), hogy végre én is átélhetem a szoptatás élményét, amihez fogható tényleg nincs :-)

Kórházi napok 2.

A további napokat igyekszem az én oldalamról, zanzásítva leírni, mert szerintem már mindenkinek elege van belőlem, meg abból, hogy Daniról, meg a fejlődéséről alig írtam eddig valamit, pedig hát az ő blogja, róla kellene, hogy szóljon. (Mentségemre legyen mondva, azért haladok ilyen lassan, mert a laptopomat is alig tudom kinyitni idő hiányában, most is csak azért pötyöghetek itt, mert Apa foglalkozik a Főnökkel, aki épp retttttenetesen szörnyű sorsáról panaszkodik jó hangosan)

Szóval császár után elvileg 5 napot kell bent maradni, addig alaposabb megfigyelés alatt vagyunk, mint azok, akik hüvelyi úton szültek. Naponta sok injekciót kell kibírni, van közte oxytocin - aminek beadása után szabály szerűen újra szülési fájdalmak jönnek, mivel méhösszehúzó - , véralvadásgátló - amitől bekékül-lilul minden, mert hígabb lesz a vér a beadás helyén - , nálam meg még csomó antibiotikum is volt, a korai burokrepedés miatt. Az első napon csak és kizárólag folyadékot lehet inni, a második, harmadik napon pedig csak joghurtot, ivójoghurtot. Minderre még beadnak két hashajtót is, úgyhogy gondolhatjátok....én azon filóztam mindig, vajon a csiga lassúságú járásommal kiérek-e időben a mosdóba...???? Egyébként való igaz, a seb minden nappal egyre jobban gyógyult, a második naptól már inkább csak a bőröm húzódott ott, ahol a varratok voltak, de a felkelés is egyre jobban és gyorsabban ment, én is csodálkoztam magamon. Sokkal rosszabb, hogy ha én nem kérem a katéterek kivételét, akkor a hazamenetel napjáig bent hagyták volna őket, pedig a fertőzés-veszély miatt nem szerencsés (erről majd egyszer írok külön is). A hólyag-katéter kivétele semmiség, azt már megszoktam, bár nem kellemes, de a műtét miatt betett hasi véna....háááááát. Mondta az orvos, vegyek egy nagy levegőt, mert most fogja kihúzni, de még a belégzésig se jutottam el, így egy kis jajj szó is elhagyta a számat, mert teljesen olyan érzés volt, mintha kinyílt volna a sebem, pedig az olyan stabilan és szépen feszített rajtam, mint annak a rendje. Azért a két zacskó nélkül már kényelmesebb volt minden, és amikor mondták, hogy a harmadik napon elmehetünk zuhanyozni, na, az maga volt a földi paradicsom. Addig egymás babáira vigyáztunk, mert a szobatársammal együtt negyed órát álltunk a zuhany alatt, egyrészt azért, mert annyira kellemes volt végre tisztának lenni, másrészt azért, mert rólam például csak a harmadik zuhanyzás után jött le teljesen a jód, mindenhol tiszta sárga voltam, annyira lehajolni meg ugye nem tudtam, hogy sikáljam a lábamat is.

A kórházi kosztról nem írnék sokat, szerintem azt azért mindenki gondolja, hogy nem egy Michelin csillagos étteremből jön a kaja. Nem rossz egyébként, tehát ezt nem állítanám, mert a joghurtos napok után kaptunk már rendesebb kaját is, pl húslevest (vagy mondjuk annak), volt egyszer főzelék, aranygaluska is. Én inkább az otthoni ételeken éltem, mert otthon valóban húsból van a húsleves és valódi zöldségek vannak benne, hát, itt meg ki tudja...

Szülésznők, csecsemős nővérek: Tudom, ez egy sarkalatos pont mindig, mert a fórumokon lehet ilyet is, olyat is olvasni, hogy Győrben a csecsemősök taplók. Nos, én csak és kizárólag a saját tapasztalatomat tudom leírni, hiszen a többi véleménnyel úgy vagyok, lehet a kedves kismama se úgy kérte a dolgokat, ahogy kellett volna...stb. Később úgyis leírom, sajnos nekem nem volt tejem egészen a negyedik napig, így Danit pótlásra kellett vinni minden harmadik órában, de soha, egyetlen szavuk se volt, mindig megmutatták, hogy kell helyesen szoptatni (bár nálunk nem a technikával volt a gond) és nagyon kedvesen, aranyosan bántak Danival is. Úgy gondolom, napi 12 órában dolgozni annyi fizetésért, mint ők, inkább tiszteletet érdemel. Biztosan van közöttük olyan, aki türelmetlenebb - szobánként vannak beosztva, tehát én csak a "mi" csecsemőseinkről tudok írni- , tényleg nem egy anyukától lehetett hallani, hogy hiába kért segítséget, tanácsot, nem kapott. A szülésznők már keményebb diók. Nálam ugye a favorit Szalai Ági, akinél még 1000 gyereket is szülnék, de rajta kívül is vannak kedves szülésznők. Ők már szigorúbbak, hiszen nem pár napos babákkal foglalkoznak, hanem (jobb esetben) felnőtt nőkkel, és higgye el mindenki, sokszor mi, felnőttek nehezebben kezelhetők vagyunk, mint a kisbabák. Nem egy olyan eset volt az ottlétem alatt, amikor ki kellett hívni a gyámügyet, a pszihológust, a kórházi védőnőt egy-egy anyukához, annyira problémás volt. Rengeteg kismamát kell észben tartaniuk, kinek, mit adjanak be, mennyit, ki, mit ehet, ihat, ettől függetlenül egy-egy ritka esettől eltekintve nem találkoztam bunkó szülésznővel. Valahogy úgy írnám le, hogy volt olyan, akiről szintén sokat olvastam, mennyire jó, mennyien szeretnének szülni nála, de az én stílusomnak, habitusomnak túl szigorú és parancsolgató volt, másnál meg pont ez a viselkedés jön be, ha valaki kerek perec utasítgatja és ennyire határozott. Nos, nálam nem, de kinek a pap, kinek a papné, ettől még lehet természetesen szuper jó szakember, így van ez az orvosokkal is.

Orvosok: nekem fogadott volt, Stummer doktor úr, de úgy láttam, egy kivételével - nevet nem írok, de már volt róla szó - az ügyeletesek is nagyon kedvesek. A terhesgondozás miatt én nem mernék másodszorra sem úgy belevágni a várandósságba, hogy a tb-s rendelésre járok, nekem szükségem van arra az érzetre, hogy van egy doki, aki csak rám figyel, ez nekem megér minden pénzt. Ja és az is, hogy nem kell 3 órát ücsörögnöm a többi kismamával, köhécselő gyerekükkel, hanem maximum 20 perc után bemehetek és ha fél órát kérdezgetem az orvost, akkor ő fél óráig válaszol nekem.

Higiénia: bevallom, szerintem ebben nem csak a győri kórház van lemaradva. A kedves takarító brigád reggel 6-kor kicsapja a kórtermek ajtaját és se szó, se beszéd elkezdenek felcucálni mindent a löttyükkel, amivel szerintem én otthon a wc-t se sikálnám ki, miközben ők fertőtlenítésről beszélnek. Zörögnek, csörögnek, meg közben hangosan kiabálnak egymásnak három szobával arrébb, hogy a Mari nem hozott tojást, hogy rohadna meg, és különbenis trehányan takarít, szólni kell a Gizikének, hogy mások dolgoznak helyette. Szóval 5 nap alatt a teljes mancsaftot sikerül megismernie az embernek. Engem egyszer a wc-ből akart kiszedni az egyik, hogy aszongya neki most és ebben a pillanatban itt kell felmosnia. Én ott álltam (?) hálóingben, papírtörlővel, fertőtlenítő ronggyal a kezemben és próbáltam épp a hashajtók hatása miatt leülni(?), mondom neki, én meg keresztben fel vagyok vágva és szeretnék könnyíteni magamon. Hát, csak nagy sértődötten hagyott magamra, hogy csipkedjem magam, mert idő van :-) Persze, az embernek általában ez időre sikerül.....

Summa summarum, nem tudok alapjában rosszat mondani a kórházi napokról, illetve fogalmazzunk úgy, nem a személyzet miatt vannak rosszabb élményeim, de ezekről legközlebb, amikor végre Daniról és első napjairól írok majd.

Kórházi napok 1.

A 3 órás megfigyelés után Apa szegény haza indult a szinte 48 órás virrasztása után. Elmondása szerint, fogalma sincs, hogy nem okozott halálos balesetet és hogy jutott kocsival haza, de ezután kikapcsolta a telefonját és be se kapcsolta egészen délutánig.

Dani a megfigyelés alatt 1 órát töltött kb velünk, a kórházban az a szokás, hogy a császáros anyukáknak nem nagyon adják oda első nap a babát, hogy tudjanak pihenni, aludni. A szívem szakadt meg, amikor a csecsemős nővér elvitte mellőlem, de megígérte, délután behozzák még hozzám és lehetünk picit együtt. Végülis érthető ez az egész, hiszen a lábaimat, törzsemet nem éreztem, két zacskó lógott az ágyamon - értelem szerűen két katéterrel a végükön - , a fejemet nem emelhettem, tehát örültem neki, hogy át tudtam fogni a kis csomagomat és nem ejtettem ki a kezemből. Dani tündéri volt, nézegetett nagy szemekkel, mi meg közben fotóztuk, hol velem, hol Apával és gyönyörködtünk benne, hogy jéééé, ez a kis ember a miénk, most már tényleg mi gondoskodunk róla a kinti világban. Jól szemügyre vettük mindenét, a fülénél mondjuk megakadtunk, mert egyikünkére se hasonlít, azokat valami nagyon régi felmenőtől örökölhette aranyom, mert semmi hasonlóságot nem véltünk felfedezni köztük és a mi füleink között.

Mikor egyedül maradtam végleg, két orvos jött be vizitelni, és a hajnali műtét után pár órával már ki is bontották a kötésemet, hogy megnézzék. Még szerencse, hogy szinte semmit se éreztem, mert nyomkodták is kicsit, majd visszakötöztek azzal az információval, hogy minden rendben, kikerülhetek egy kórterembe. Miközben toltak a folyosón, végig olyanokkal találkoztam, akikkel még beszélgettem szombaton, gratuláltak, hogy túl vagyok rajta, és nagy meglepetésemre egy nagyon kedves fórumos társammal is "összefutottam", Anita akkor éppen ugyanazt csinálta, mint én 12 órával ezelőtt, a nagy fájásai közepette próbált sétálgatni. Anno sose gondoltam volna, hogy egy napon fogunk szülni mind a ketten :D

Egy császáros kismamáknak fenntartott kórterembe kerültem, ahol egy anyuka épp a hazabocsátásra készülődött. Mint megtudtam, a harmadik babáját szülte 5 napja. Pechemre elmagyarázott mindent, mi vár rám, hogy délután 5-kor - vagyis 12 órával a műtét után - jönni fog egy szülésznő és szigorúan fel fog kelteni, meg fog mosdatni és járkálnom kell majd itt a kórteremben. Már csak abba is szörnyű volt belegondolnom, hogy mindenhova vinnem kell magammal a két kis retikülömet, az egyikben vizelet, a másikban a mosófolyadék, amivel a sebemet kimosták. Mivel azt mondták, hogy igyak, mint a kacsa, minden egyes alkalommal kértem teát, amit szívószállal azonnal meg is ittam, így pár óra után arról híresültem el, hogy nálam kell a legtöbbször zacsit cserélni, bár dícséretet is kaptam, hogy így nagyon gyorsan fog regenerálódni a méhem, csak így tovább. Kicsit azért fájt a szívem, amikor bejött a szobatárs férje a kis hordozóval és elvitték nagy boldogan a kisfiukat, én meg ottmaradtam a tomboló anyai hormonjaimmal, hogy az én gyerekem vajon hol van, mit csinál, ki vigyáz rá, és különbenis mikor jönnek a látogatóim, mikor van már látogatási idő????!!! Azt hiszem a nagy filózásba végül belealudtam és mire magamhoz tértem, már jött is Apa, hozott sok innivalót - első nap csak folyadékot lehet fogyasztani: víz, rostos üdítő, tea - én meg örültem, hogy végre láthatom, majd a hab a tortán az volt, mikor behozták Danit is, őt viszont azzal a kis megjegyzéssel, hogy a megszületése óta alig akar aludni és nézeget állandóan a pólyában.....halkan megjegyzem, ezt a szokását azóta is tartja....

Apa aztán nagy büszkén belerakta a saját kis plédjébe és kivitte megmutatni a nagyszülőknek a fél napos nagyfiút, én meg majdnem-sírtam újfent, hogy milyen szépek így együtt. (Tulajdonképpen legközelebb csak egy megjegyzést írok, ha azt szeretném közölni, hogy sírtam, vagy sírni akartam, mert annyiszor megtörtént ez, hogy ezek a mondatok töltenék be a fél blogot) Sajnos fél 5-kor megjelent egy mogorva szülésznő és elküldött mellőlem mindenkit, miszerint "a kismamának fel kell kelnie és különbenis 5-ig van látogatás, pont addigra fog kb kikecmeregni az ágyból". Legszívesebben lecsaptam volna, annyira nem akartam egyedül maradni, és azért is utáltam a nyanyát, mert az utasítására Apának vissza kellett vinnie Danit a csecsemős nővéreknek, alig tudtam egy puszit adni neki. /Ilyenkor mindig elgondolkozom egyébként, hogy tud egy anya ártani a gyerekének, hiszen olyan erős anyai hormonok törnek elő az emberből, hogy azt tudnád megölni, aki elveszi tőled/ Szóval, nőci jött, kitakart, megkérdezte, érzem-e már a lábaimat, majd az igen válasz után elmagyarázta, hogy kell leszállni az ágyról. Megjegyezném, olyan magasan vannak az ágyak a kórházban, hogy egy alacsonyabb kismama, mint én, csak az ágy alatt levő székre fellépve tud visszamászni a fekhelyre...no comment, biztos Claudia Schiffer termetű anyukákra tervezték. A leszállás borzalmas fájdalommal járt, annyira húzódott a sebem, hogy még az is kicsúszott a számon, inkább a vajúdást kérem újra - biztos nem gondoltam ám komolyan -. Hát, fél óra alatt eljutottam az egy méterre levő mosdókagylóig, ahol mint egy fél órás antilop bébi inogtam a fogmosás alatt, próbáltam mosakodni is kicsit, míg a szülésznő lemosta a lábaimról a 8 liter jódot, amit rám öntöttek fertőtlenítőként. Majd amikor azt hittem, már csak a visszaút van hátra, még sétálnom is kellett a szobában, ami olyan, de olyan nagynak és hosszúnak tűnt, hogy soha nem akart vége lenni. Folyamatosan azon filóztam, tuti most nyílik ki a sebem, mivel a hasi véna a függőleges helyzet miatt húzta a bőrömet, hiába próbáltam emelgetni a kis zacsikat. Na, mire visszakúsztam az ágyra és kidőltem a fájdalomtól, megjelentek négy, azaz 4 darab szurival, hogy akkor most tessék oldalra fordulni. Volt fájdalomcsillapító, méhösszehúzó oxytocin, véralvadásgátló, meg egy antibiotikum, de még hogy ez se legyen elég, kaptam egy kis dobozt reggel-délben-este-éjjel felirattal, hogy mint a nyugdíjas otthonban lakó öregek, majd vegyem be a kiporciózott tablettákat a megfelelő időben.

Hála istennek nem maradtam azért éjszakára egyedül a szobában, mert az egyik ismerős lány, akit még a 7 ágyasban láttam szintén megszült, szintén császárral, így ő került mellém. Örültem, hogy sorstársra találtam :D

Dani elindult....Vol.4.

A császárról vizuális tapasztalatot ugye nem tudok leírni, hiszen az ember lánya elől gondosan - 3 rétegben - eltakarják a műtéti területet, így aztán én hiába akartam kukucskálni, nem ment sehogy se. De kezdjük az elején.

Mivel engem szerencsére még sose műtöttek (műtőt csak a Vészhelyzetben meg a Dr House részekben láttam eddig), már a zöld és kék színű előtér is borzalmasnak tűnt, bár akkori állapotomban inkább a megváltást láttam e két színben pompázó műtőben. Ahogy kivettem, kb 8-9 ember volt bent, próbáltam beazonosítani a funkciójukat, több kevesebb sikerrel. Egy műtős pasi ölében kötöttem ki, aki feltett az ágyra, közben láttam bemosakodni a saját orvosomat, illetve a főorvost, aki kvázi engedélyt adott a beavatkozásra. Aláírattak velem két papírt, az egyikben a műtétbe, a másikban pedig a spinális érzéstelenítésbe egyeztem bele, bár szerintem akkor bármit aláírtam volna, azon is csodálkoztam, hogy egész pofásra sikeredett a szignóm, a remegő kezeim ellenére. Aztán a műtősnő hozott egy pohár átlátszó löttyöt, miszerint ez a savlekötő, tessék meginni. Na, rögtön eszembe jutott a szerencsétlenül járt pesti kismama, akinek lúg volt a poharában, úgyhogy kicsit szemeztem a folyadékkal, de aztán mit volt mit tenni, ledöntöttem. Jobb is, hogy gyorsan tettem, valami fertelmes íze van, inkább ezerszer a terhességi cukorterhelés, mint egyszer ez.

Ezután felpörögtek az események, megkértek, hogy hajoljak jól előre és próbáljak jól kinyújtózni, majd megjelent mellettem az aneszteziológus doktornő - szerencsére nem az, aki félrebökte az EDA-t - , egy nagyon fiatal és nagyon kedves orvos. Mindent elmondott, mit fogok érezni, mit fog csinálni, így semmi az ég adta világon nem ért váratlanul. Percekig tapogatta a gerincemet, nyomkodta, éreztem, ahogy a csigolyák közeit keresi, majd egy helyen megállt az ujja. Megkért, most tényleg ne mozogjak, még akkor se, ha nyomnom kellene, mert ide fogja szúrni a tűt. Leírnám, ha fájt volna, de semmi nem volt, egy szúnyogcsípéshez tudnám hasonlítani az érzést, kicsi nyomás jött utána, majd elmúlt minden eddigi fájdalom, nem éreztem a fájásokat se, csak azt, ahogy keményedik a hasam. Lefektettek, ő odaállt mellém és végighúzott a karomon és a hasamon egy vizes vattát, kérte, mondjam el, milyen érzés. A karomon persze éreztem, a hasamon nem, de egyszerűen nem hittem el, hogy 20 másodperccel a szúrás után ennyire érzéketlen lettem. Ő persze örült ennek, hogy ezt mondom, az orvosom is megjegyezte, hogy ez a természetes. A doktornő végig ott állt mellettem, én meg nézegettem a szívmonitort, a műtősnőket, majd egyszercsak azt mondta nekem: "Már felvágták a hasát". Én tágra nyílt szemekkel néztem, abban a hitben voltam, még csak mosakodnak, tesznek-vesznek, majd erre kb 2 percre rá egy kis nyöszörgést hallottam egy nagyobb nyomás után....és máris felmutatták a mi kis édes, sírós, magzatmázas kisfiúnkat, aki teli torokból üvöltött. (doki mesélte később, állítólag már az első fogásnál nyafogott, még a pocakomban)

Sajnos a műtét miatt én ennyi időre láttam, kivitték Apához, aki végignézhette a tisztogatást, rendbe tételt, én csak ezután következtem. Ági, a szülésznő odahozta a pólyában, én meg néztem rá nagy szemekkel, hogy akkor ezek szerint ő volt bennem 9 hónapig??? Simogattam a meleg kis pufi arcát és egy puszit is adtam neki, nagyon jó érzés volt hozzáérni. A megfigyelés alatt, ami 3 óra a császár után, egy órára odahozták nekünk, addig egy inkubátorban melegedett, így hármasban lehettünk, mielőtt szegény Apa hazament, hogy a 48 órás nem-alvása után pihenjen kicsit. Ezután pedig megkezdődtek kórházi napjaink, amik legalább annyira izgalmasra sikeredtek, mint maga a szülés, persze már anyai aggodalommal, sírásokkal fűszerezve.

És ahogy a mostanában divatos valóságshowban is mondani szokták: Dani 263 napot töltött a pocakomban. Isten hozott Drágám a való világban!

Dani elindult....Vol.3.

Szóval, aki ezen az ajtón bemegy, az már majdnem célegyenesben van. Így gondoltam én is, hogy majd kérek egy kis segítséget, mert este 10-re elviselhetetlen fájásaim lettek, akkor már tényleg úgy éreztem, hogy a gyerek bármikor kipottyanhat belőlem. Folyamatosan jártam wc-re a folydogáló magzatvíz miatt, közben a másik fülkéből hallgattam egy sorstársam nyöszörgéseit. Míg én próbáltam hangtalanul - egyáltalán nem ment mindig - szenvedni, ő annál hangosabban kiabált, így megint erőt vettem magamon és megkérdeztem tőle, segíthetek-e valamit. Végül megfogta a kezem és kibotorkált a mosdóból, de annyira szorított magához, hogy mire átadtam a férjének a folyosón, addigra már nem tudtam eldönteni, hogy a szorítása vagy a fájások kínoznak-e jobban. (egyébként e jelenet után 1 órával irigykedve néztem, ahogy kitolták egy tolókocsiban a bebugyolált kisbabájával együtt) Aztán itt úgy döntöttem, elég a terézanyaságból és valaki végre engem is vegyen a szárnyai alá. Kinéztem magamnak a szülőszoba folyosója előtt egy radiátort és két fájás között megcéloztam. Mondanom se kell, nem ment egyszerre, valahogy a lábaim alig akartak előre vinni, közben a tágulástól megindult egy kisebb vérzés is, és mivel amúgy is vérszegény vagyok, kezdtem egyre rosszabbul lenni. A második fájás végére tudtam nekidőlni a jó meleg fűtőtestnek, ami kicsit enyhítette a rosszullétet, de ekkor újabb elemekkel kellett megküzdenem. Kiviharzott egy mogorva, tehén szülésznő és nagy hanggal megkérdezte, hogy "a kismama mit csinál itt?" (később herótot kaptam ettől az egyen megszólítástól) Mondtam neki, hogy iszonyatos fájásaim vannak, öt percesek, nem tudok már a kórteremben maradni, valaki kérem, hogy nézzen rám. Mire ő: "Attól, hogy itt türelmetlenkedik, nem fog előbb megszülni, menjen vissza, majd ha végeztünk megyünk magáért" Majd szépen elment. Ha lett volna jártányi erőm és tudtam volna, hol a műtő, egy szikét tuti belenyomtam volna, hogy köszönöm az empátiát és a segítséget. Aztán jött az én megmentőm, akiről akárhányszor fogok itt és bárhol írni, mindig könnyes lesz a szemem, betudva a hormonoknak, meg annak, hogy a kedvességével, türelmével és megértésével oly módon segített, amit azt hiszem nem tudok neki elégszer megköszönni. Egy nagyon fiatal, Ági nevű szülésznőbe botlottam, aki hozott széket, hogy le tudjak ülni melegedni, mert a hideg is rázott ekkorra és aki innentől kezdve el nem mozdult mellőlem egy másodpercre sem. Bemutatkozott, hogy akkor ő segítene nekem, ha egyedül vagyok, próbáljak utána menni, megnézzük a baba szívhangjait és a fájásokat. Bár továbbra is gyötrelmesen voltam, erőt adott, hogy végre valaki van mellettem is és törődik velem, így szinte gond nélkül jutottam el az egyik vajúdó fülkébe. Dani továbbra is mocorgott, szép, szabályos szívhangjai voltak, a fájások pedig iszonyatosan jöttek, amikor volt erőm, csak néztem a számokat, ahogy pörögnek felfelé. A skála 100-as, a 20-as fájások is borzalmasak, na, itt én produkáltam 60 és 70 között rendesen. (aki még nem szült és érdekli, pont ugyanolyanok, mint egy menstruációs görcs - persze sokszorosan erősebb -, de bekeményedik az egész has, szinte érezhető, ahogy minden egyes izom ráfeszül a babára és nyomja lefelé, a medence irányába)

Ági megmérte a vérnyomásom, hőmérsékletem és hozott inni, mert újra hőemelkedésem volt, így szívószállal próbáltam egy kis vizet magamba erőltetni. A "zselés" fiatal doki megvizsgált, nagyon elégedett volt az eredménnyel és a fájások minőségével, és közölte, szóljak Apának, hogy jöjjön, majd azt is mondta, a saját orvosom kb éjjel fél 11-11 körül ér ide. Hálát adtam az égnek, hogy szóltak neki, szegény egy baráti útról igyekezett vissza Győrbe a szülésem miatt.

Sok mindenre ebből a köztes időszakból nem emlékszem, csak arra, hogy Apa megérkezett beöltözve, Ági átvitt az igazi szülőszobára és elémgurította a gumilabdát, hogy erre üljek rá, segítsünk egy kicsit rá a tágulásra, közben epdig Apa masszírozza a derekam, az jót fog tenni. Mindketten tömték belém a szőlőcukrot, a vizet, pedig megmondom őszintén a hátam közepébe kívántam őket, a kutyának nem volt kedve rágni, nyelni, mikor a levegőt alig tudtam úgy venni, ahogy Ági mindig mondta: nagyot be és hosszan, lassan ki. Egyébként tényleg segít a jó légzéstechnika, azt nem mondom, hogy nem fáj annyira, de elviselhetőbb valahogy minden ellazult állapotban.

11-re megérkezett az orvosom, ő is megvizsgált és sajnos megállapította, hogy a helyzet azóta változatlan és kicsit aggodalmát fejezte ki, hogy vajon miért nem jönnek ilyen erősségű fájások mellett a tolófájások. Mindig mondták Ágival, hogy ha olyan érzésem lenne, mintha wc-re kellene mennem, akkor szóljak, az már nagyon jó jel lenne. Apa továbbra is hősiesen segített, fogta a kezem, a derekam, felsegített az ágyra, ha vizsgálat jött és etetett, itatott, bár láttam rajta, utánam tuti ő volt a legfáradtabb, részben azért is, mert ezeken kívül nem tudott érdemben segíteni semmit, pedig ha tudta volna, ez is mennyit jelentett :-)

Éjfél körül aztán végre megjöttek az ominózus tolófájások is, na ezek még rosszabbak voltak, pedig mindenki azt mondta, innentől már pikk-pakk megy minden. Hát igen, mehetett volna így is. A doktor úr örült nagyon, közölte is, itt 2-3 óra múlva baba lesz, nyomjak erősen, ha érzem az összehúzódásokat, már a célegyenesben vagyunk. Azt hiszem, ekkor néztem le a lábaimra...aki nem akar naturalisztikus részleteket olvasni, az kérem, innentől pár sort hagyjon ki.

Folyt rajtam végig a vér, állítólag a szövetek tágulása miatt ez természetes, mindez csak azért volt aggasztó nálam, mert már régóta tartott és a vérveszteség miatt remegett mindenem. A bokáim bedagadtak teljesen, elefántlábaim lettek az állástól, görnyedéstől, az ujjaimat is alig bírtam behajlítani. Mikor pedig szegény Apa kiment inni valamit - hálát adtam az égnek, hogy nem látta - hogy is mondjam....kiadtam magamból a maradék energiát is, amitől szinte bepánikoltam, mivel életemben egyszer hánytam el magam, kb 5 évesen az óvodában. Miután berohant Ági és az orvos, ez még egyszer bekövetkezett, akkor már raktak alám, mellém, elém mindent, így mire Apa visszaért, én újra "régi fényemben" pompáztam.

Az újabb vizsgálat ismét lesúlytó volt, a helyzet változatlan maradt, az orvosom pedig kezdte elveszíteni a fonalat, hogy mi a fene történhetett, hogy nem tágulok semennyit és nem jön Dani feje előre egy millimétert sem. Azt hiszem ez az újabb vizsgálat bátorított fel arra, hogy érzéstelenítést kérjek, mondtam, én nyomok mindig, csak egész egyszerűen a végére nem fogom bírni, amennyire fáj. Gyors telefon ment az ügyeletes aneszteziológus doktornőnek, aki mire átkászálódott az A épületből (totál ellentétes szárny), addig én azt hittem, elpusztulok. Valami olyasmi járt a fejemben, hogy vajon a középkorban mi a búbánatot csináltak volna velem.... Nagy előkészületek után bebökte az EDA-t, egy fikarcnyi fájdalomra se emlékszem, pedig egy pózban kellett maradnom hosszú percekig, meg amúgyis...mindig idegenkedtem tőle, hogy nekem a gerincem mellé böködjenek akármit is. Mire felocsúdtam, Ági szólt, hogy bement az első adag Lydocain, átfordulhatok. Én pedig nagy naívan és újult erővel vártam a megváltást.....ami aztán sose következett be. Sajnos a doktornő oldalt fektetett sokáig, tovább, mint ahogy kellett volna, így az eredmény annyi lett, hogy a jobb oldalamon semmit - de még a bőrömet se - a balon pedig mindent éreztem. Az orvosom dühöngött, hogy így ezzel többet ártott, mint használt volna, én meg ugyanúgy gyengültem és véreztem tovább. Hajnal 4 felé (ekkor már 2 napja egy szemhúnyást se aludtam) újra vizsgálat jött, Ági és Apa tartották a lábaimat, mert a szülőágyra se tudtam felkepeszteni magam és jött e sokkoló hír: a tágulás már jó, valamiért viszont a doki úgy érezte, Dani fejével van a gond, valahogy nincs beilleszkedve, de nem baj, majd ő megpróbálja visszanyomni. Sokáig gondolkodtam, ezt a folyamatot vajon leírjam-e, de aztán úgy döntöttem: nem. Dióhéjban annyit, hogy ömlöttek a könnyeim, szorítottam annak a kezét, akiét bírtam és csak annyit tudtam mondani szegény Apának - aki tisztára kivolt már szintén - hogy "segíts". Ő oda se nézett vizsgálat közben, szerintem én is így tettem volna, borzalom volt látni, érezni meg szintúgy. Miután az első próba nem sikerült, elrohantak az ügyeletes főorvoshoz, hogy nézzen rám, mi lehet a gond. Ekkor újra ugyanez a tortúra kb háromszor, majd tanácskozás. Több, mint 24 órája elfolyt a magzatvíz, tágulás csak nagy nehezen, EDA félrement, és a gyerek feje valahogy nem akar átlendülni, majd a diagnózis: Dani feje nem jól illeszkedett a szülőcsatornába, szerintük vagy félig csak, vagy arccal előre van és emiatt ez a szülés, hüvelyi úton sose fog befejeződni, így kimondták az ítéletet: irány a műtő és császárral világra segítik Danit.

Dani elindult....Vol.2.

A négy orvos közül szinte mindegyiket ismertem így vagy úgy, de bevallom, valamennyiben kellemesen csalódtam. Áthívtak a vizsgálóba és a főorvos megvizsgált, a többiek pedig elmondták, milyen lehetőségek vannak arra, hogy a fájásokat beindítsák. Sajnos akkor már tudtam, mi mindenen kell végig mennem, mert a kollégám felesége októberben ugyanezt csinálta végig, elég siralmas eredménnyel, szóval nekem aztán mondhatták, mennyire gyorsan fog menni minden. Mivel a méhszáj jottányit se változott, a magzatvíz pedig továbbra is folyt, több időt nem adtak a szülés természetes beindulására. Már nincs az, mint korábban, hogy egyből a rettegett és brutális fájásokat okozó oxytocin-t kötik be infúzióba (én csak lóelletőnek hívom), hanem próbálkoznak más módszerekkel, amiket a szülész társadalom "humánusabbnak" tart. Így én is először zselét kaptam, amit a méhszáj köré helyeznek fel, hogy puhítsa, tágítsa azt. Nem volt kellemes, mert közben NST-re tettek, ahol ismét figyelték végig Dani szívhangjait, plusz nyomkodnom kellett a gombot, ha mocorgott. Na, amennyire nem csinált aranyom semmit a kötelező NST-n, a vajúdás alatt olyannyira produkálta magát. Én meg csak vártam és vártam, a zselé közben kifolyt a magzatvízzel, de megnyugtattak, ez azonnal hat, ne aggódjak, jönni fognak azok a fájások. Ez idő alatt megmérték a lázam, ami a kialvatlanság miatt felment, így kaptam két zacskó infúziót sóoldatokkal. Azon nevettem magamban - igen, itt még ment a dolog - , hogy abszolút lehetett érezni, ahogy végigáramlik bennem a folyadék, sokkal jobban lettem, éberebb, nem voltam szomjas, a vérnyomásom is feljebb ment kicsit.

Az 1 órás kezelés után azzal engedtek vissza a 7 ágyas kórterembe, hogy ha ez a kezelés nem használ, akkor hat óra múlva, vagyis 3 körül felteszik a második adag zselét. Ekkor még mindig egyedül voltam bent, Apának szóltam, hogy értelmetlen itt ülnie velem, mert egyszerűen semmi nem történik, ugyanúgy sétáltam, beszélgettem a szobatársaimmal, mint előtte. Nálam ezerszer rosszabb és kilátástalanabb helyzetben levők feküdtek ott velem együtt, az egyikük például ikerterhességgel, ahol az egyik burokból folyamatosan szivárgott a magzatvíz, a másikból meg nem és mindez a 26. héten. Így aztán én keltem fel a többieknek mindenért, vizet hoztam, mivel ők szigorú ágynyugalomra voltak ítélve, odavittem a telefonjaikat, közben pedig vártam...és vártam....

A második adag zselé felhelyezése újfent a már leírt tortúrával zajlott, és ismét elmondták, ha ez sem használ, akkor 6 óra múlva jön a harmadik adag.....hát erre azért már bepipultam, hogy mi a fenét adnak nekem, ennyi erővel hajzselét is használhatnának, mert semmi nem történik, csupán az, hogy a korai burokrepedés miatt ekkor már egy rakat antibiotikumot is kaptam intravénásan, hogy Daninak is jusson, nehogy fertőzés legyen belőle. Délután 4 körül aztán valami elkezdődött. Először csak meg kellett kapaszkodnom az ágyban, mert nem bírtam menni, úgy éreztem, szétszakad a medencém. A mellettem fekvő lány (negyedik gyerekkel volt terhes) mondta, örüljek, erre vártunk, ezek a fájások. Hááááát.....bakker, pedig visszagondolva hol voltak ezek még az igaziaktól. Aztán mire Apuék beértek az ebédemmel, már olyan sűrűn jöttek, hogy a sárgarépa néha kifordult a számból, még a kezem is remegett, esküszöm, a nevemet se tudtam volna abban a 30-40 másodpercben megmondani. Anyira emlékszem, hogy folyamatosan mondogattam magamban: mindjárt vége, már csak 20, már csak 10, már csak 5. Ekkor gyorsan evés, beszélgetés a szülőkkel, Apával, aztán újra a fenti mondat mantrázása. Délután ismét egyedül maradtam, de onnantól nem volt egy nyugodt percem se, araszolgattam a folyosón, a szobatársak meg irigykedve nézték, ahogy görnyedek az ágy szélén, miszerint de jó nekem, mindjárt szülök....én akkor ezt nem így láttam. Aztán eljött az este és úgy döntöttem, elindulok a szülőszoba irányába, hogy valaki segítsen rajtam, mert már nem bírom és nem volt senki, aki rámnézett volna.

Dani elindult....

Nem nagyon tudom, mikor és hány részletben fogom tudni befejezni ezt a jóóóóó hosszúra sikerült történetet, majd igyekszem.

Szóval, szombaton este (február 26.), már éreztem valahogy, hogy sehogy se jó ülni, állni, Dani is izgett-mozogtt és olyannyira feszengett, hogy sokszor azt hittem, most aztán tényleg kijön oldalt. (már tudom, ebbe a kis naív hitbe egy kismama se ringassa magát, nem jönnek olyan könnyen ki :P ) Szerintem egész időben lefeküdtünk és bár féltem tőle, hogy majd nem fogok tudni elaludni, emlékeim szerint egész gyorsan ment aznap egészen.....hajnali 1-ig. Szokásos pisitúrámra indulva, felkeltem az ágyról, de még akkor éreztem, mintha bepisiltem volna, vizes volt alattam az ágy, lepedő. Na, mondom, isteni elért a vég, már a wc-ig se jutok ki simán. Aztán mégis kimentem, majd a tisztálkodásos szakasz végén újra kilottyant valami és akkor már biztos voltam benne, hogy én ma már nem kerülök vissza az ágyba.

Felkeltettem Apát, akinek ez volt az első reakciója: "Ne csináld már", és amíg élek nem felejtem el az arcát, amíg ugyanis én félúton ingáztam a pánik és a jóleső izgalom között, addig ő nagyon feldobott volt, hogy végre, itt az idő. Hát, akkor még nem sejtettük, hogy az idő még nagyon nem volt itt.... Gyorsan lezártuk a bőröndöt, összekészítettem a maradék cuccot, utoljára leellenőriztem mindent és neki indultunk az éjszakának. Végülis vártam, hogy vajon a burokrepedés után mikor fogok összegörnyedni a fájdalomtól, de az ég adta világon semmi nem volt. A kórházban a szokásos protokoll szerint zajlott minden, becsengettünk, kijött a három ügyeletes szülésznő, bevittek a vizsgálóba és amíg hívták az orvost, egy rakat kérdésre kellett válaszolnom. Mint például: mi lesz a gyerek neve (kicsit furcsálltam, hogy már itt tartunk...), mi a végzettségünk, foglalkozásunk, milyen volt a terhességem, betegségek vannak-e...stb. Az ügyeletes orvosnak le se írom a nevét, a számomra hiperdagadt dokit utálom, egy tapló szerintem és most sem hazudtolta meg magát. Nem is köszönt, csak elkezdett vizsgálni, még az volt a szerencsém, hogy a szülésznők a győri kórházban messze földön híresek arról, hogy rendesek és kedvesek, így legalább ők bátorítottak és fogták a kezem a vizsgálat alatt. Az eredmény a maga módján siralmas volt: jóindulatúan is csak 2100 a méhszájam, vagyis csak a külső van nyitva, az is 1 ujjnyira, ami annyi, mintha zárva lenne. Dani szívhangjai rendben voltak, így mivel azt mondták, ebből csak nagy sokára lesz szülés, Apát hazaküldték - csomagok maradhattak - , engem pedig elvittek NST-re és előkészíteni. Míg a gép Dani szívhangjait és a fájások erősségét mérte (megjegyzem, nulla volt), kaptam antibiotikum próbákat, hogy érzékeny vagyok-e valamire, majd bekötötték a rettegett branült is a vénámba. Amennyire féltem ettől, olyannyira fájdalom mentes volt, meg hát addigra már túl voltam azért vagy 4 szurin, tehát úgy voltam vele, tök mindegy, mit böknek belém. Háromnegyed órányi fekvés után kiraktak egy 7 ágyas kórterembe, ahol olyan kismamák voltak még ketten velem együtt, akik félúton jártak a szülés felé vezető úton. Aznap hajnalban semmit nem aludtam, alig vártam, hogy reggel legyen, közben szorgalmasan látogattam a mellékhelységet, a magzatvíz csak folyt és folyt én meg ittam mint az őrült, hogy valami pótolja. Aztán reggel 7-kor elérkezett a nagyvizit és az ágyamat hirtelen 4 orvos állta körül, hogy döntsenek rólam.

Megérkeztem!

Kedves Blogolvasók!

2011. február 28-án hajnali 5 óra 08 perckor 3240 grammal és 51 centivel, egészségesen megérkeztem. Születésem történetét Anyukám majd leírja...

Sok puszi Mindenkinek!

Dani