Dani elindult....Vol.3.

Szóval, aki ezen az ajtón bemegy, az már majdnem célegyenesben van. Így gondoltam én is, hogy majd kérek egy kis segítséget, mert este 10-re elviselhetetlen fájásaim lettek, akkor már tényleg úgy éreztem, hogy a gyerek bármikor kipottyanhat belőlem. Folyamatosan jártam wc-re a folydogáló magzatvíz miatt, közben a másik fülkéből hallgattam egy sorstársam nyöszörgéseit. Míg én próbáltam hangtalanul - egyáltalán nem ment mindig - szenvedni, ő annál hangosabban kiabált, így megint erőt vettem magamon és megkérdeztem tőle, segíthetek-e valamit. Végül megfogta a kezem és kibotorkált a mosdóból, de annyira szorított magához, hogy mire átadtam a férjének a folyosón, addigra már nem tudtam eldönteni, hogy a szorítása vagy a fájások kínoznak-e jobban. (egyébként e jelenet után 1 órával irigykedve néztem, ahogy kitolták egy tolókocsiban a bebugyolált kisbabájával együtt) Aztán itt úgy döntöttem, elég a terézanyaságból és valaki végre engem is vegyen a szárnyai alá. Kinéztem magamnak a szülőszoba folyosója előtt egy radiátort és két fájás között megcéloztam. Mondanom se kell, nem ment egyszerre, valahogy a lábaim alig akartak előre vinni, közben a tágulástól megindult egy kisebb vérzés is, és mivel amúgy is vérszegény vagyok, kezdtem egyre rosszabbul lenni. A második fájás végére tudtam nekidőlni a jó meleg fűtőtestnek, ami kicsit enyhítette a rosszullétet, de ekkor újabb elemekkel kellett megküzdenem. Kiviharzott egy mogorva, tehén szülésznő és nagy hanggal megkérdezte, hogy "a kismama mit csinál itt?" (később herótot kaptam ettől az egyen megszólítástól) Mondtam neki, hogy iszonyatos fájásaim vannak, öt percesek, nem tudok már a kórteremben maradni, valaki kérem, hogy nézzen rám. Mire ő: "Attól, hogy itt türelmetlenkedik, nem fog előbb megszülni, menjen vissza, majd ha végeztünk megyünk magáért" Majd szépen elment. Ha lett volna jártányi erőm és tudtam volna, hol a műtő, egy szikét tuti belenyomtam volna, hogy köszönöm az empátiát és a segítséget. Aztán jött az én megmentőm, akiről akárhányszor fogok itt és bárhol írni, mindig könnyes lesz a szemem, betudva a hormonoknak, meg annak, hogy a kedvességével, türelmével és megértésével oly módon segített, amit azt hiszem nem tudok neki elégszer megköszönni. Egy nagyon fiatal, Ági nevű szülésznőbe botlottam, aki hozott széket, hogy le tudjak ülni melegedni, mert a hideg is rázott ekkorra és aki innentől kezdve el nem mozdult mellőlem egy másodpercre sem. Bemutatkozott, hogy akkor ő segítene nekem, ha egyedül vagyok, próbáljak utána menni, megnézzük a baba szívhangjait és a fájásokat. Bár továbbra is gyötrelmesen voltam, erőt adott, hogy végre valaki van mellettem is és törődik velem, így szinte gond nélkül jutottam el az egyik vajúdó fülkébe. Dani továbbra is mocorgott, szép, szabályos szívhangjai voltak, a fájások pedig iszonyatosan jöttek, amikor volt erőm, csak néztem a számokat, ahogy pörögnek felfelé. A skála 100-as, a 20-as fájások is borzalmasak, na, itt én produkáltam 60 és 70 között rendesen. (aki még nem szült és érdekli, pont ugyanolyanok, mint egy menstruációs görcs - persze sokszorosan erősebb -, de bekeményedik az egész has, szinte érezhető, ahogy minden egyes izom ráfeszül a babára és nyomja lefelé, a medence irányába)

Ági megmérte a vérnyomásom, hőmérsékletem és hozott inni, mert újra hőemelkedésem volt, így szívószállal próbáltam egy kis vizet magamba erőltetni. A "zselés" fiatal doki megvizsgált, nagyon elégedett volt az eredménnyel és a fájások minőségével, és közölte, szóljak Apának, hogy jöjjön, majd azt is mondta, a saját orvosom kb éjjel fél 11-11 körül ér ide. Hálát adtam az égnek, hogy szóltak neki, szegény egy baráti útról igyekezett vissza Győrbe a szülésem miatt.

Sok mindenre ebből a köztes időszakból nem emlékszem, csak arra, hogy Apa megérkezett beöltözve, Ági átvitt az igazi szülőszobára és elémgurította a gumilabdát, hogy erre üljek rá, segítsünk egy kicsit rá a tágulásra, közben epdig Apa masszírozza a derekam, az jót fog tenni. Mindketten tömték belém a szőlőcukrot, a vizet, pedig megmondom őszintén a hátam közepébe kívántam őket, a kutyának nem volt kedve rágni, nyelni, mikor a levegőt alig tudtam úgy venni, ahogy Ági mindig mondta: nagyot be és hosszan, lassan ki. Egyébként tényleg segít a jó légzéstechnika, azt nem mondom, hogy nem fáj annyira, de elviselhetőbb valahogy minden ellazult állapotban.

11-re megérkezett az orvosom, ő is megvizsgált és sajnos megállapította, hogy a helyzet azóta változatlan és kicsit aggodalmát fejezte ki, hogy vajon miért nem jönnek ilyen erősségű fájások mellett a tolófájások. Mindig mondták Ágival, hogy ha olyan érzésem lenne, mintha wc-re kellene mennem, akkor szóljak, az már nagyon jó jel lenne. Apa továbbra is hősiesen segített, fogta a kezem, a derekam, felsegített az ágyra, ha vizsgálat jött és etetett, itatott, bár láttam rajta, utánam tuti ő volt a legfáradtabb, részben azért is, mert ezeken kívül nem tudott érdemben segíteni semmit, pedig ha tudta volna, ez is mennyit jelentett :-)

Éjfél körül aztán végre megjöttek az ominózus tolófájások is, na ezek még rosszabbak voltak, pedig mindenki azt mondta, innentől már pikk-pakk megy minden. Hát igen, mehetett volna így is. A doktor úr örült nagyon, közölte is, itt 2-3 óra múlva baba lesz, nyomjak erősen, ha érzem az összehúzódásokat, már a célegyenesben vagyunk. Azt hiszem, ekkor néztem le a lábaimra...aki nem akar naturalisztikus részleteket olvasni, az kérem, innentől pár sort hagyjon ki.

Folyt rajtam végig a vér, állítólag a szövetek tágulása miatt ez természetes, mindez csak azért volt aggasztó nálam, mert már régóta tartott és a vérveszteség miatt remegett mindenem. A bokáim bedagadtak teljesen, elefántlábaim lettek az állástól, görnyedéstől, az ujjaimat is alig bírtam behajlítani. Mikor pedig szegény Apa kiment inni valamit - hálát adtam az égnek, hogy nem látta - hogy is mondjam....kiadtam magamból a maradék energiát is, amitől szinte bepánikoltam, mivel életemben egyszer hánytam el magam, kb 5 évesen az óvodában. Miután berohant Ági és az orvos, ez még egyszer bekövetkezett, akkor már raktak alám, mellém, elém mindent, így mire Apa visszaért, én újra "régi fényemben" pompáztam.

Az újabb vizsgálat ismét lesúlytó volt, a helyzet változatlan maradt, az orvosom pedig kezdte elveszíteni a fonalat, hogy mi a fene történhetett, hogy nem tágulok semennyit és nem jön Dani feje előre egy millimétert sem. Azt hiszem ez az újabb vizsgálat bátorított fel arra, hogy érzéstelenítést kérjek, mondtam, én nyomok mindig, csak egész egyszerűen a végére nem fogom bírni, amennyire fáj. Gyors telefon ment az ügyeletes aneszteziológus doktornőnek, aki mire átkászálódott az A épületből (totál ellentétes szárny), addig én azt hittem, elpusztulok. Valami olyasmi járt a fejemben, hogy vajon a középkorban mi a búbánatot csináltak volna velem.... Nagy előkészületek után bebökte az EDA-t, egy fikarcnyi fájdalomra se emlékszem, pedig egy pózban kellett maradnom hosszú percekig, meg amúgyis...mindig idegenkedtem tőle, hogy nekem a gerincem mellé böködjenek akármit is. Mire felocsúdtam, Ági szólt, hogy bement az első adag Lydocain, átfordulhatok. Én pedig nagy naívan és újult erővel vártam a megváltást.....ami aztán sose következett be. Sajnos a doktornő oldalt fektetett sokáig, tovább, mint ahogy kellett volna, így az eredmény annyi lett, hogy a jobb oldalamon semmit - de még a bőrömet se - a balon pedig mindent éreztem. Az orvosom dühöngött, hogy így ezzel többet ártott, mint használt volna, én meg ugyanúgy gyengültem és véreztem tovább. Hajnal 4 felé (ekkor már 2 napja egy szemhúnyást se aludtam) újra vizsgálat jött, Ági és Apa tartották a lábaimat, mert a szülőágyra se tudtam felkepeszteni magam és jött e sokkoló hír: a tágulás már jó, valamiért viszont a doki úgy érezte, Dani fejével van a gond, valahogy nincs beilleszkedve, de nem baj, majd ő megpróbálja visszanyomni. Sokáig gondolkodtam, ezt a folyamatot vajon leírjam-e, de aztán úgy döntöttem: nem. Dióhéjban annyit, hogy ömlöttek a könnyeim, szorítottam annak a kezét, akiét bírtam és csak annyit tudtam mondani szegény Apának - aki tisztára kivolt már szintén - hogy "segíts". Ő oda se nézett vizsgálat közben, szerintem én is így tettem volna, borzalom volt látni, érezni meg szintúgy. Miután az első próba nem sikerült, elrohantak az ügyeletes főorvoshoz, hogy nézzen rám, mi lehet a gond. Ekkor újra ugyanez a tortúra kb háromszor, majd tanácskozás. Több, mint 24 órája elfolyt a magzatvíz, tágulás csak nagy nehezen, EDA félrement, és a gyerek feje valahogy nem akar átlendülni, majd a diagnózis: Dani feje nem jól illeszkedett a szülőcsatornába, szerintük vagy félig csak, vagy arccal előre van és emiatt ez a szülés, hüvelyi úton sose fog befejeződni, így kimondták az ítéletet: irány a műtő és császárral világra segítik Danit.