A császárról vizuális tapasztalatot ugye nem tudok leírni, hiszen az ember lánya elől gondosan - 3 rétegben - eltakarják a műtéti területet, így aztán én hiába akartam kukucskálni, nem ment sehogy se. De kezdjük az elején.
Mivel engem szerencsére még sose műtöttek (műtőt csak a Vészhelyzetben meg a Dr House részekben láttam eddig), már a zöld és kék színű előtér is borzalmasnak tűnt, bár akkori állapotomban inkább a megváltást láttam e két színben pompázó műtőben. Ahogy kivettem, kb 8-9 ember volt bent, próbáltam beazonosítani a funkciójukat, több kevesebb sikerrel. Egy műtős pasi ölében kötöttem ki, aki feltett az ágyra, közben láttam bemosakodni a saját orvosomat, illetve a főorvost, aki kvázi engedélyt adott a beavatkozásra. Aláírattak velem két papírt, az egyikben a műtétbe, a másikban pedig a spinális érzéstelenítésbe egyeztem bele, bár szerintem akkor bármit aláírtam volna, azon is csodálkoztam, hogy egész pofásra sikeredett a szignóm, a remegő kezeim ellenére. Aztán a műtősnő hozott egy pohár átlátszó löttyöt, miszerint ez a savlekötő, tessék meginni. Na, rögtön eszembe jutott a szerencsétlenül járt pesti kismama, akinek lúg volt a poharában, úgyhogy kicsit szemeztem a folyadékkal, de aztán mit volt mit tenni, ledöntöttem. Jobb is, hogy gyorsan tettem, valami fertelmes íze van, inkább ezerszer a terhességi cukorterhelés, mint egyszer ez.
Ezután felpörögtek az események, megkértek, hogy hajoljak jól előre és próbáljak jól kinyújtózni, majd megjelent mellettem az aneszteziológus doktornő - szerencsére nem az, aki félrebökte az EDA-t - , egy nagyon fiatal és nagyon kedves orvos. Mindent elmondott, mit fogok érezni, mit fog csinálni, így semmi az ég adta világon nem ért váratlanul. Percekig tapogatta a gerincemet, nyomkodta, éreztem, ahogy a csigolyák közeit keresi, majd egy helyen megállt az ujja. Megkért, most tényleg ne mozogjak, még akkor se, ha nyomnom kellene, mert ide fogja szúrni a tűt. Leírnám, ha fájt volna, de semmi nem volt, egy szúnyogcsípéshez tudnám hasonlítani az érzést, kicsi nyomás jött utána, majd elmúlt minden eddigi fájdalom, nem éreztem a fájásokat se, csak azt, ahogy keményedik a hasam. Lefektettek, ő odaállt mellém és végighúzott a karomon és a hasamon egy vizes vattát, kérte, mondjam el, milyen érzés. A karomon persze éreztem, a hasamon nem, de egyszerűen nem hittem el, hogy 20 másodperccel a szúrás után ennyire érzéketlen lettem. Ő persze örült ennek, hogy ezt mondom, az orvosom is megjegyezte, hogy ez a természetes. A doktornő végig ott állt mellettem, én meg nézegettem a szívmonitort, a műtősnőket, majd egyszercsak azt mondta nekem: "Már felvágták a hasát". Én tágra nyílt szemekkel néztem, abban a hitben voltam, még csak mosakodnak, tesznek-vesznek, majd erre kb 2 percre rá egy kis nyöszörgést hallottam egy nagyobb nyomás után....és máris felmutatták a mi kis édes, sírós, magzatmázas kisfiúnkat, aki teli torokból üvöltött. (doki mesélte később, állítólag már az első fogásnál nyafogott, még a pocakomban)
Sajnos a műtét miatt én ennyi időre láttam, kivitték Apához, aki végignézhette a tisztogatást, rendbe tételt, én csak ezután következtem. Ági, a szülésznő odahozta a pólyában, én meg néztem rá nagy szemekkel, hogy akkor ezek szerint ő volt bennem 9 hónapig??? Simogattam a meleg kis pufi arcát és egy puszit is adtam neki, nagyon jó érzés volt hozzáérni. A megfigyelés alatt, ami 3 óra a császár után, egy órára odahozták nekünk, addig egy inkubátorban melegedett, így hármasban lehettünk, mielőtt szegény Apa hazament, hogy a 48 órás nem-alvása után pihenjen kicsit. Ezután pedig megkezdődtek kórházi napjaink, amik legalább annyira izgalmasra sikeredtek, mint maga a szülés, persze már anyai aggodalommal, sírásokkal fűszerezve.
És ahogy a mostanában divatos valóságshowban is mondani szokták: Dani 263 napot töltött a pocakomban. Isten hozott Drágám a való világban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése