A négy orvos közül szinte mindegyiket ismertem így vagy úgy, de bevallom, valamennyiben kellemesen csalódtam. Áthívtak a vizsgálóba és a főorvos megvizsgált, a többiek pedig elmondták, milyen lehetőségek vannak arra, hogy a fájásokat beindítsák. Sajnos akkor már tudtam, mi mindenen kell végig mennem, mert a kollégám felesége októberben ugyanezt csinálta végig, elég siralmas eredménnyel, szóval nekem aztán mondhatták, mennyire gyorsan fog menni minden. Mivel a méhszáj jottányit se változott, a magzatvíz pedig továbbra is folyt, több időt nem adtak a szülés természetes beindulására. Már nincs az, mint korábban, hogy egyből a rettegett és brutális fájásokat okozó oxytocin-t kötik be infúzióba (én csak lóelletőnek hívom), hanem próbálkoznak más módszerekkel, amiket a szülész társadalom "humánusabbnak" tart. Így én is először zselét kaptam, amit a méhszáj köré helyeznek fel, hogy puhítsa, tágítsa azt. Nem volt kellemes, mert közben NST-re tettek, ahol ismét figyelték végig Dani szívhangjait, plusz nyomkodnom kellett a gombot, ha mocorgott. Na, amennyire nem csinált aranyom semmit a kötelező NST-n, a vajúdás alatt olyannyira produkálta magát. Én meg csak vártam és vártam, a zselé közben kifolyt a magzatvízzel, de megnyugtattak, ez azonnal hat, ne aggódjak, jönni fognak azok a fájások. Ez idő alatt megmérték a lázam, ami a kialvatlanság miatt felment, így kaptam két zacskó infúziót sóoldatokkal. Azon nevettem magamban - igen, itt még ment a dolog - , hogy abszolút lehetett érezni, ahogy végigáramlik bennem a folyadék, sokkal jobban lettem, éberebb, nem voltam szomjas, a vérnyomásom is feljebb ment kicsit.
Az 1 órás kezelés után azzal engedtek vissza a 7 ágyas kórterembe, hogy ha ez a kezelés nem használ, akkor hat óra múlva, vagyis 3 körül felteszik a második adag zselét. Ekkor még mindig egyedül voltam bent, Apának szóltam, hogy értelmetlen itt ülnie velem, mert egyszerűen semmi nem történik, ugyanúgy sétáltam, beszélgettem a szobatársaimmal, mint előtte. Nálam ezerszer rosszabb és kilátástalanabb helyzetben levők feküdtek ott velem együtt, az egyikük például ikerterhességgel, ahol az egyik burokból folyamatosan szivárgott a magzatvíz, a másikból meg nem és mindez a 26. héten. Így aztán én keltem fel a többieknek mindenért, vizet hoztam, mivel ők szigorú ágynyugalomra voltak ítélve, odavittem a telefonjaikat, közben pedig vártam...és vártam....
A második adag zselé felhelyezése újfent a már leírt tortúrával zajlott, és ismét elmondták, ha ez sem használ, akkor 6 óra múlva jön a harmadik adag.....hát erre azért már bepipultam, hogy mi a fenét adnak nekem, ennyi erővel hajzselét is használhatnának, mert semmi nem történik, csupán az, hogy a korai burokrepedés miatt ekkor már egy rakat antibiotikumot is kaptam intravénásan, hogy Daninak is jusson, nehogy fertőzés legyen belőle. Délután 4 körül aztán valami elkezdődött. Először csak meg kellett kapaszkodnom az ágyban, mert nem bírtam menni, úgy éreztem, szétszakad a medencém. A mellettem fekvő lány (negyedik gyerekkel volt terhes) mondta, örüljek, erre vártunk, ezek a fájások. Hááááát.....bakker, pedig visszagondolva hol voltak ezek még az igaziaktól. Aztán mire Apuék beértek az ebédemmel, már olyan sűrűn jöttek, hogy a sárgarépa néha kifordult a számból, még a kezem is remegett, esküszöm, a nevemet se tudtam volna abban a 30-40 másodpercben megmondani. Anyira emlékszem, hogy folyamatosan mondogattam magamban: mindjárt vége, már csak 20, már csak 10, már csak 5. Ekkor gyorsan evés, beszélgetés a szülőkkel, Apával, aztán újra a fenti mondat mantrázása. Délután ismét egyedül maradtam, de onnantól nem volt egy nyugodt percem se, araszolgattam a folyosón, a szobatársak meg irigykedve nézték, ahogy görnyedek az ágy szélén, miszerint de jó nekem, mindjárt szülök....én akkor ezt nem így láttam. Aztán eljött az este és úgy döntöttem, elindulok a szülőszoba irányába, hogy valaki segítsen rajtam, mert már nem bírom és nem volt senki, aki rámnézett volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése