Nem nagyon tudom, mikor és hány részletben fogom tudni befejezni ezt a jóóóóó hosszúra sikerült történetet, majd igyekszem.
Szóval, szombaton este (február 26.), már éreztem valahogy, hogy sehogy se jó ülni, állni, Dani is izgett-mozogtt és olyannyira feszengett, hogy sokszor azt hittem, most aztán tényleg kijön oldalt. (már tudom, ebbe a kis naív hitbe egy kismama se ringassa magát, nem jönnek olyan könnyen ki :P ) Szerintem egész időben lefeküdtünk és bár féltem tőle, hogy majd nem fogok tudni elaludni, emlékeim szerint egész gyorsan ment aznap egészen.....hajnali 1-ig. Szokásos pisitúrámra indulva, felkeltem az ágyról, de még akkor éreztem, mintha bepisiltem volna, vizes volt alattam az ágy, lepedő. Na, mondom, isteni elért a vég, már a wc-ig se jutok ki simán. Aztán mégis kimentem, majd a tisztálkodásos szakasz végén újra kilottyant valami és akkor már biztos voltam benne, hogy én ma már nem kerülök vissza az ágyba.
Felkeltettem Apát, akinek ez volt az első reakciója: "Ne csináld már", és amíg élek nem felejtem el az arcát, amíg ugyanis én félúton ingáztam a pánik és a jóleső izgalom között, addig ő nagyon feldobott volt, hogy végre, itt az idő. Hát, akkor még nem sejtettük, hogy az idő még nagyon nem volt itt.... Gyorsan lezártuk a bőröndöt, összekészítettem a maradék cuccot, utoljára leellenőriztem mindent és neki indultunk az éjszakának. Végülis vártam, hogy vajon a burokrepedés után mikor fogok összegörnyedni a fájdalomtól, de az ég adta világon semmi nem volt. A kórházban a szokásos protokoll szerint zajlott minden, becsengettünk, kijött a három ügyeletes szülésznő, bevittek a vizsgálóba és amíg hívták az orvost, egy rakat kérdésre kellett válaszolnom. Mint például: mi lesz a gyerek neve (kicsit furcsálltam, hogy már itt tartunk...), mi a végzettségünk, foglalkozásunk, milyen volt a terhességem, betegségek vannak-e...stb. Az ügyeletes orvosnak le se írom a nevét, a számomra hiperdagadt dokit utálom, egy tapló szerintem és most sem hazudtolta meg magát. Nem is köszönt, csak elkezdett vizsgálni, még az volt a szerencsém, hogy a szülésznők a győri kórházban messze földön híresek arról, hogy rendesek és kedvesek, így legalább ők bátorítottak és fogták a kezem a vizsgálat alatt. Az eredmény a maga módján siralmas volt: jóindulatúan is csak 2100 a méhszájam, vagyis csak a külső van nyitva, az is 1 ujjnyira, ami annyi, mintha zárva lenne. Dani szívhangjai rendben voltak, így mivel azt mondták, ebből csak nagy sokára lesz szülés, Apát hazaküldték - csomagok maradhattak - , engem pedig elvittek NST-re és előkészíteni. Míg a gép Dani szívhangjait és a fájások erősségét mérte (megjegyzem, nulla volt), kaptam antibiotikum próbákat, hogy érzékeny vagyok-e valamire, majd bekötötték a rettegett branült is a vénámba. Amennyire féltem ettől, olyannyira fájdalom mentes volt, meg hát addigra már túl voltam azért vagy 4 szurin, tehát úgy voltam vele, tök mindegy, mit böknek belém. Háromnegyed órányi fekvés után kiraktak egy 7 ágyas kórterembe, ahol olyan kismamák voltak még ketten velem együtt, akik félúton jártak a szülés felé vezető úton. Aznap hajnalban semmit nem aludtam, alig vártam, hogy reggel legyen, közben szorgalmasan látogattam a mellékhelységet, a magzatvíz csak folyt és folyt én meg ittam mint az őrült, hogy valami pótolja. Aztán reggel 7-kor elérkezett a nagyvizit és az ágyamat hirtelen 4 orvos állta körül, hogy döntsenek rólam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése