Lassan de biztosan azt hihetné mindenki, hogy eltűntünk, de neeeeem, még megvagyunk! Házunk egyre jobb állapotban van, már van cserép és vannak nyílászárók is, amin kicsit felhúztam magam, mert szombaton odamentünk és megláttam, hogy betettek egy bejárati ajtót, amire rá sem bólintottunk, és nem azzal van a gondom, hogy nem szép, csak a fele üveg és ki nem állhatom az üvegajtókat. Meg egyébként is, miért nem választhatjuk ki mi, hogy min szeretnénk ki-be járni, nnnna. Nem gond egyébként, mert kiveszik egy mozdulattal és kész, csak ugye nem így beszéltük meg a dolgot. Bár hozzáteszem egy szavunk se lehet a vállalkozóra, aki építi, mert nagyon kooperatív, tisztességes.

Fogyókúrám javában tart, halvány lila gőzöm sincs, hogy mennyit adtam le eddig, mert azt sem tudom, hány kilóról indultam. A mérce az egyik farmerom, ami tökéletes volt rám anno, na ha abba beleférek (és nem cipőkanállal kell belepasszírozni) akkor leállok és csak a szinten tartás marad. Utálom a mérlegelést, hogy azon lovagoljak állandóan, vajon hány deka van még, szóval nem is vagyok hajlandó méregetni magam. Tegnap azért a falat kapartam kínomban, mert a két pasim hatalmas szendvicseket evett, én meg egy abonettet majszoltam egy kis vékony sonkával, meg fehérjeturmixszal és majd' meghaltam, de böcsülettel megálltam az evést. Basszus olyan, mintha 10 évig dohányoztam volna és a leszokás első heteiben valami pótcselekvést kéne találnom, mert sokszor érzem azt, nem is lennék éhes, csak maga a nassolás hiányzik. Azért jó úton haladok, mert Apa előttem eszik általában csokikat és nem kérek belőle, sőt, a Németországból hozott kedvenc mogyorós csokijaimhoz se nyúltam, ott várnak :-)

Dánielnek ismét beindultak a fogai, nőtt is az utóbbi időben és mostanában előjöttek rajta a hisztirohamok is. Eszméletlenül ki tud akadni, amikor valamire nemet mondunk, ma reggel például halálosan megsértődött rám, mert nem engedtem, hogy a könyvespolcot lépcsőnek használja, ő ugyanis úgy gondolja, hogy az alsó polcok azért vannak, hogy a feljebb lévőkre át lehessen mászni, úgy, hogy e tevékenyég alatt még az apja lexikonjait is megbuherálja kicsit. Persze pityu! Ekkor jön a földre fekvés, lábak nekicsapkodása a földhöz, ami persze fáj, ekkor újabb sírás és közben megvetően néz rám, mintha a világ legrosszabb anyukáját sikerült volna kifognia. Haragjához hozzátartozik mostanában a karmolás is, ami  - ahogy olvastam - elsősorban fiúkra jellemző ebben az életkorban és bár ártalmatlan jelenség, mert a frusztrációját próbálja csak levezetni így és nem direkt bánt, de mindenképp kezelendő dolog. Tegnap például Apukám visszahozta a délutáni sétából, a kis autójával mentek és Apu mondta, hogy a gyerek olyan fáradt, hogy majdnem kidőlt, szopizza az ujját és simizi a biztonsági övet (ez egyébként a legjobb fáradtság-mutató). A bejárati ajtó előtt kiszálltak, és addig semmi gond nem volt, míg felértek, majd amikor megérezte, hogy be kell jönni, Papa elmegy, neki pedig aludnia "kell", akkor elkezdődött az a bizonyos "5 perc". Karmolt ahol ért, mérgesen nézett rám, én meg ilyenkor legszívesebben nyilatkozatban elhatárolódnék a saját gyerekemtől, holott tudom, ez még semmi a 2 éves kor körüli IGAZI hisztihez és dührohamhoz képest. Próbáltam átölelni és mondogatni neki, hogy anyát simizzük csak, nem bántjuk, mert fáj, aztán egy idő múlva már bújt és megbánóan nézett rám egy fülsimi alatt, mert tud ő így is :-) Próbálgatja a határokat, egyértelműen látszik, hogy most kell neki megtanítani a normákat, mert tényleg nem bántani akar és nem tudja máshogy kifejezni magát, de ettől függetlenül igenis meg kell tanulnia, hogy vannak szabályok és nem lehet mindig azt csinálni, amit ő kigondol. Védőnőnk szerint teljesen tipikusan viselkedik, szerinte a hisztik alatt nem is kéne odamenni hozzá, hanem hagyni, hogy kitombolja magát, mert ha babusgatjuk, csak még jobban belejön. A fene se tudja, mert néha bejön ez a módszer, néha pedig elég ha átölelem és el is csendesedik. Tegnap egyébként a boltban megtapasztalhattuk, hogy a kislányok is tudnak ilyet, tipikus jelenet, anyukája nem úgy pucolta meg a banánt, ahogy ő szerette volna (felnőtt fejjel ezek egyenesen röhejes problémák, de nekik halálosan komolyak), erre anyuka kapott egyet a kezére, majd még egyet, sőt még apuka is, mert olyan krémtúrót merészelt hozni, amiben mazsola volt. Én nem is figyelek ilyenkor oda, mert addig nagy szája van mindenkinek, amíg nincs gyereke, hogy ejnye-ejnye micsoda szülők, hát nem nevelik a gyereket, de ez a vélemény addig tartja magát, amíg az illetőnek nem lesz saját kis porontya (tudjátok, elvek aztán tények) és nem kerül olyan korba, amikor a mindennapos "rohamok" olyan általánossá válnak, mint hogy reggel felkel a nap. Ranschburg Jenő írta egyik könyvében, hogy mennyi szülő próbálja szépíteni a többi előtt, hogy bezzeg az ő gyereke sosem csinált ilyet - én is találkoztam már ilyennel - holott ez a normális és amíg világ a világ, hiszti volt, van és lesz is, de türelmes hozzáállással szép lassan (ismétlem, lassan) eltűnik...csak várjuk ki!