Fuss, Apa, fuss!

Pár napja írtam, hogy a hetünk elég programdús lesz, hát íme a beszámoló. Pénteken délre mentünk ismét a Gézengúz Alapítványhoz - ezúttal Apával - hogy Dani részt vegyen az első tornán és úszáson. A torna és masszázs rész jól sikerült, bár a gyerek hatalmas ásításokkal adta tudtunkra, hogy ő most inkább aludna, volt amikor le is csukódtak a kis szemei a nagy gyömöszölések közepette. Az úszás....hát mit mondjak...ott volt sírás. Mondjuk eddig senki nem fogta meg a nyakánál és húzkodta a vízen és nem is öntöttük le soha egy jó nagy pohár vízzel, hogy megnézzük, működik-e még a búvárreflexe (és működik!) valamint nem is lóbáltuk a vízben jobbra-balra. Na, félreértés ne essék, ez nem horror dolog, a gyerekek igenis élvezik, csak meg kell szokni. Nagyon jó az ízületeknek, az izmok fejlődésének és érdemes 3 hónapos korban már elkezdeni, hiszen 7-8 hónaposan kikopik a fent említett búvárreflex és utána sokkal-sokkal nehezebb úszni tanítani és megszerettetni velük a mély vizet. Merthogy ez Daninak mély volt, nekünk nincs ekkora kádunk itthon, így azt sem tudjuk, hogy fogjuk majd ezeket gyakorolni, de valamit majd csak kitalálunk. Az egész procedúra előtt egyébként van egy kis rituálé, hogy könnyebben és gyorsabban meg tudják a babák tanulni, most mi jön: mindig szemben kell lenniük a vízzel, hogy lássák, a szemközti falon, csempén lennie kell valamilyen kis matricának, figurának, hogy tudják, pancsi következik, mindig köszönni kell a víznek, mielőtt bele ereszkedünk és soha nem szabad sírva kivenni a babát. Dani a végére azért abbahagyta, Apa kezében jobban érezte magát, mint Mónika néniében, de rettenetesen gyanakvóan nézett minket, pedig csuda édes volt, ahogy a nagy pocakjával lebegett a vízen :D Mindez annyira kivette a maradék energiáját, hogy felöltöztetés után, mikor hasra fordítottam a matracon, fogta magát és elaludt, míg mi beszélgettünk :)))

Ezután egy még izgalmasabb program várt rá, mert hogy kérem szépen Dániel úr személyi igazolványt igényelt, mégpedig élete első személyijét. Az ETO Parkban lévő okmányirodába mentünk, és míg várakoztunk - 3-an voltak előttünk - körbe néztünk kicsit, én vettem két könyvet magamnak és izgatottan vártuk a sorunkat, hogy mit fog szólni Dani a fotózáshoz, hányadszorra sikerül majd... Ilyenkor egyébként mindig alaptalanul stresszelünk, mert a drágám végig csendben volt, néha bealudt Apán és tökéletes komolysággal nézett bele a kamerába, vérprofin végigcsinálta az egészet, csak aláírni nem tudott, így azt én intéztem :P A bevásárlást már nem bírta ki, beájult a hordozóban apáján és arra se kelt fel, hogy a boltos nénik körbeudvarolták, micsoda tündéri kisgyerek, anya meg dagadt a büszkeségtől!!!

Másnap aztán még izgalmasabb kalandok várták, mert életében először (illetve pocaklakó korában már többször is volt) külföldre utazott, Apa benevezett pár hónappal ezelőtt a Mondsee maratonra, oda indultunk Tögöék társaságában. Előtte megnéztük az időjárást a neten, és nagyon megörültünk, mert jó kis 23-24 fokokat mutogatott a térségben, gondoltuk, ez pont kellemes utazáshoz, futáshoz egyaránt. Megszívtuk, nem így lett, sőt Murphy barátunk többször is meglátogatott minket, hiába menekültünk kocsival. Szóval míg itthon normális idő volt, mi úgy éreztük, hogy a Szaharába indultunk, mert egyre jobban bemelegedett, folyt rólunk a víz, semmi nem segített. Dani az útra szánt cumisüvegnyi teát a szoptatások között teljesen benyakalta (megtanulta fogni az üveg két oldalát közben), de ennek ellenére szegénykém nagyon szenvedett. Le a kalappal előtte, hihetetlen türelemmel viselte a fárasztó utat, aludt, nézelődött és csak akkor sírt, amikor már valóban 40 fok volt. Mire Mondsee-be értünk, már mindannyian hullák voltunk, de a rajtszámok felvétele után még egy sétára elindultunk a belvárosban. Dani Apán függött a Melindától kölcsön kapott Bondolino-ban (kettő perc kellett hozzá, hogy elaludjon benne) míg megnéztük a gyönyörű tavat. Végezetül választottunk egy vendéglőt, ahová beültünk vacsizni, aztán Murphy itt jelentkezett másodszorra. Én mondtam előre Apának, hogy Dániel éhes lesz, hiszen a gyerekünk egy időzített bomba, 180 percről ketyeg visszafelé, de ő nem hitte el nekem, miszerint olyan jól alszik a hordozóban, semmi baj nem lesz, rendeljünk nyugodtan, még simán aludni fog órákig. A kapros, lazacos csodámból mindösszesen kettő falatot tudtam enni - pedig bakker de megkívántam - , mivel Dani abban a pillanatban pislogott kettőt, majd szokásához híven nyekergés helyett egyből robbant: cici kell!!!!!! Kétségbeesve kértem a pincért, mutasson egy szobát, ahol meg tudom szoptatni a kis visító csomagot, de a maraton miatt tömve volt az egész kóceráj, sőt még egy orvos konferencia is volt hátul, így a választási lehetőségek száma egyre korlátozódott és maradt egy oldalsó asztal egy sarokpaddal. Azt hittem dobok egy hátast mikor megláttam. Persze Apával össze is kaptunk, én mondtam neki, hogy nem igaz, hogy nem hallgat rám soha, hiszen ismerem a gyereket, ő meg hajtogatta egyre, hogy semmi gond, hát szoptassak nyugodtan, ez természetes dolog....Oké, nincs ezzel semmi baj, de el lehet képzelni hogy éreztem magam, mikor a vén trotty dokik elballagtak előttem, meg a pincér vigyorogva köszöngetett a 8 tányérnyi kajával huszadszorra is. Murphy ekkor még jobban belém rúgott, Dániel ugyanis nyammogott kettőt, majd olyan bazi érdekesnek találta a sarokpad papagájos mintáját, hogy elkezdett annak gagyogni és vigyorogni. Mikor fel akartam öltözni, akkor persze cuppant vissza rám, de csak úgy lehett ülnöm (miért is ne, premier plánban voltam így), hogy a papagájok ott legyenek előtte. Szóval nem ez volt a nagy baba könyvekben leírt háborítatlan, összebújos szoptatásom....

A házzal és a szállással semmi gond nem volt, ugyan szerencsétlenkedtünk egyet az utazóágy összeállításával, de Dani addigra már olyan fáradt volt, hogy tök mindegy volt neki, miben alszik el, szerintem ügyet se vetett rá. Előtte lezuhanyoztuk szegénykémet, ekkor a kényelmetlenebb fogás miatt (valószínűleg) kidurrant a BCG oltás huplija, így egy jó nagy adag gennyes valami jött ki belőle. Mindegy, nem ijedtünk meg, van, akinek vérzik is, de Dániel úr hősiesen viselte, hogy ráapplikáltam élete harmadik sebtapaszát, majd kettő percen belül el is aludt. Másnapra azt hittük jobb idő lesz, de Murphy ismét beköszönt, így mire Apa rajthoz állt, újra 50 fok lett árnyékban, így én kénytelen voltam felfedezni Mondsee egész belvárosát, hogy úgy jussak vissza a kocsiig, hogy lehetőleg ne tűzze a nap szembe a gyereket. Ekkor Dani is kitolt velem, mert a kocsi árnyékában még jó egy órát aludt egy szál bodyban, én meg a tűző napon álló kocsiban dekkoltam, míg végre kitaláltam, hogy egy pelenkát erősítek az ablakra, így a kisautós-macis pelus "árnyékában" próbáltam elfoglalni magam azzal, hogy pakolgattam, és vedeltem a buggyant ásványvizet. Az autóban szoptatás egész jól megy már, azt viszont még mindig nem tudtam megszokni, hogy a fura testhelyzet miatt (én csak fekve szoptatok itthon) Daniból mindig visszajön ilyenkor egy adag.....hát ez történt most is. Persze róla letörölgettem a kis tejcitócsát, azt viszont nem vettem észre, hogy az én pólómon éktelenkedett ennek a 80%-a, mindez pedig csak akkor tűnt fel, amikor egyre többen kezdtek nézni a sétálóutcához közeledve. Gyerek békésen aludt tovább a kocsiban, így sejtettem, hogy nem őt csodálják, aztán negyed óra elteltével rájöttem a titok nyitjára: a fekete- fehér mintás felsőnek szerintetek melyik színén volt a visszahányt anyatej???? Áááá, le sem írom :)

Pont hallottuk végül, mikor bemondták Apát, hogy befutott, Tögövel együtt, szegények futottak lejtőnek felfelé is, szembeszéllel, igazi hőőősök voltak, hogy meg tudták csinálni, nagyon nehéz maraton volt. A visszafelé út sem telt el háborítatlanul. Hát igen, két gyerekkel nem könnyű....hol Mira miatt álltunk meg, aki végig pisilte az autós ülést (is), majd amikor boldogan továbbindultunk (mi is cseréltünk pelenkát), hogy akkor irány haza, az autópálya felhajtósávjában Dániel úr egy nagy mosoly után úgy belerottyantott a pelenkába, hogy a nyakáig sz...os lett. Tehát két kilóméter után újra stop, gyerekmosdatás, öltöztetés, vígasztalás....újra indulás. A déli indulás után sikerült este 7-re haza is érnünk, és kis túlzással nyugodtan mondhatom, a gyerek azóta alszik szinte megállás nékül, csak enni kel fel szegénykém.