Anyának elege van, anya változtat. Elmondom röviden, hol tartunk: ott, ahol még soha! Dani megtanult egy új szót - ami egyébként szerintem a legszebb egy kisbaba szájából - "anyanyaaaaa"!!!!! Igen, ez én vagyok, a nap minden percében 20-szor legalább elismétli, a gond csak az, hogy legtöbbször olyan fájdalmas hangon és arckifejezéssel, hogy megszakad a szívem. Anyanya ugyanis van, hogy fél percre kimegy a konyhába inni, vagy csinál a kis Mütyürnek teát, amit ő úgy vesz, hogy kész, anya végleg elment, nincs, itthagyta....Soha az életben nem volt ennyire anyás, mint most, apjával totál értetlenül állunk a dolog előtt. Anya öltöztethet, ha nem, akkor anyának ott kell lennie, simizni kell a pocakját, haját, arcát, anya etethet, csak anyával lehet játszani és ha ez nem így van, akkor jön a keserves anya-hívás. Ismerős olyan szempontból a dolog, hogy én is ilyen voltam, már amire vissza tudok emlékezni. Egyke, későn jött kislány voltam (vagyok), a szüleim szeme fénye és talán emiatt (vagy nem, nem tudom) mindig mindent megcsináltak nekem. Nem is az elkényeztetés részére értem ezt, de mindig elmondták, hogy én áldott jó gyerek voltam, tisztán, szépen ettem, köszöntem, ha kellett, ültem, ha kellett, játszottam, ha "kellett" és ez annyira belém ivódott, hogy arra jöttem rá, én ugyanezt várom el a fiamtól, aki pedig egy tornádó-gyerek, apja típusú, soha el nem ülő. Most, majdnem 11 hónaposan azt szeretném látni, hogy ül az etetőszékében és soha, de soha nem nyúl bele a kajába, nem dobálja, nem maszatolja szét a vajat az asztalon a kenyérdarabbal, mindig azt csinálja, amit mondok neki, minden ruhája tiszta marad....hát, hadd mondjam meg, jó nagy barom vagyok :-) Szegény megboldogult Ranschburg Jenő könyvében olvastam jó pár hónappal ezelőtt, hogy egy kisgyermeket akkor kezdenek el elkényeztetni a szülők, amikor olyan dolgokat is megcsinálnak helyette/neki, amire az már képes lenne, de anyuka megy, rohan, jaj hadd segítsen, itt vagyok, üngyüm-büngyüm. Na, én itt és most ezt befejeztem és erre Dániel éhségsztrájkja döbbentett rá. Próbál ő enni, de ha odanyúl a kanálért, akkor én mindig elviszem onnan a kezét, jajongok, ha a járólapra pottyant egy falatkát, vagy ha szétkeni a bakakeksz nyálas maradékát az üvegasztalon. Most melyik gyerek nem csinálná meg ugyanezt ezerszer is, ha látja, hogy anyuka ennyire odavan ;-) ?? Innentől Dániel kap az üvegasztalra kis falatkákat, aztán tessék, dobáljon, majd akkor takarítok utána, vagy rakok újságpapírt az etetőszék alá. Nyilván pár hétig ez fog menni, de hogy a bánatban tanulna meg enni ez a szegény gyerek, ha még most is - lassan 1 évesen - úgy bánok vele mint egy csecsemővel??!!! Majd ráér 3 éves kora felé tisztán enni, világosan emlékszem egy ovistársamra, akire Panni óvónéni mindig mondta, hogy lám, milyen csúnyán eszik, meg nem talál bele a szájába, most a Harvard-on tanít, szóval csak lett belőle valaki és szerintem mára tuti megtanult tisztán enni :-D Az én nagy jókislány szerepemből meg az lett, hogy huszonéves koromban kirobbant egyszercsak az addig valahogy elnyomott igazi énem és rájöttem, mennyi mindent nem próbáltam ki, mennyire nem voltam merész bizonyos dolgokban, mennyire önállótlan voltam sokáig. Ezzel a világért sem szeretném a szüleimnek felróni ezt, ők a legjobb tudásuk szerint neveltek engem és rengeteg dolgot köszönhetek nekik, de szerintem ha ezt látták volna előre, másképp csinálták volna ők is. Szóval szeretném, ha majd megint elkeseredek, hogy visszaemlékezzek arra, amit itt írtam és hagyom, hadd legyen "rossz" a fiam és hadd fedezze fel a világot önállóan. Ha elesik, hát elesik, megvígasztalom, ha meg dobálja az ételt egy darabig, hát dobálja, elvégre miből élnének a tisztítószer gyártók?? Ja, és nem is otthon vagyunk...hehe :-))))